Odafordulni Istenhez

0
940

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Mk 1,12–15

Hamvazószerdával elkezdődött a 40 napos szent idő, amely egyben készület is Urunk feltámadásának ünnepére. Hamvazkodtunk és emlékeztettek bennünket: „ember, porból vagy és porrá leszel”, vagy „térjetek meg és higgyetek az evangéliumban”. E két felszólítás, de különösen is a második örök érvényű valóság egész keresztény életünkben. Mert mindig rászorulunk az újratervezésre, az újrakezdésre, amikor életünk zsákutcáiban téblábolunk, amikor elakadunk a szeretetben, amikor vakfoltjaink és függőségeink megbetegítenek minket, és általunk másokat. Mindig meg kell térni, amikor kivesz életünkből az öröm, az önajándékozás, a felebarát szeretete, amikor túl egyoldalúvá válunk. De meg kell térni akkor is, amikor mustármagnyi hitünk elveszni látszik, amikor elfogy a reményünk, és amikor úgy egyáltalán elfelejtjük azt, hogy mi is és a másik is, a mellettünk élők is Isten szeretett fiai és leányai. De mit is jelent a megtérés? Talán legtöbben a bűnökkel való szakítást emelnék ki, vagy azt a fajta irányváltást, amely szakít az addigi életvitellel. Ezek mind fontosak, de ha nincs benne a személyes találkozás Istennel, akkor nem több, mint egy erkölcsi mutatvány, ahol az „én” érvényesül. XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézus című művében azt mondja, hogy „a megtérés nem más, mint Valakivel való találkozás”. Éppen ez a találkozás, amely által a szív csendjében belevisszhangzik Isten életigenlő és emberszerető felkiáltása: „ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek (…), hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban” (Óz 2,16–17).

Ha megszületik – a kegyelem által – az a belső, égető vágy, hogy Istent birtokoljuk, befogadjuk (végességünk tudatában), akkor szívünk és életünk gyökeresen átalakul, akkor már többé nem az a kérdés, hogy hányszor együnk és mit, mert ezek szükséges formák, de csak formák. Ha nem társul hozzájuk a szív szabadsága, osztatlan szeretete és az önajándékozás ingyenessége, akkor igaz lesz Izajás proféta kijelentése: „ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem” (Iz 29,13). Éppen ezért a belső – a szív – Istenhez fordulásának az időszaka, mert a megtérés ezt is jelenti: nem csupán elfordulni valamitől – mert ettől még nem vagyunk előbb –, hanem odafordulni Istenhez. Éppen ezért a nagyböjt kezdetén törekedjünk szívünket és életünket megtisztítani – ima, szentgyónás, Szentírás-olvasás, szentmise, szeretetcselekedetek, lemondás –, hogy jártunkban és keltünkben, találkozásainkban felismerjük az Urat, mert csakis a tiszta szív láthatja az Istent. És van-e annál nagyobb ajándék, mint aki mindennap láthatja az Urat?

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/7-es számában.