Szinódusi záródokumentum: egyház, amely mindenkit meghallgat

0
683
Fotók: Vatican News

Megjelent a szinodalitásról szóló szinódus 16. közgyűlésének első ülésszakát lezáró összefoglaló jelentés. Előretekintve a 2024-ben tartandó második ülésszakra, a szöveg olyan témákról nyújt elmélkedéseket és javaslatokat, mint a nők és a világiak szerepe, a püspöki szolgálat, a papság és a diakónia, a szegények és a menekültek fontossága, a digitális misszió, az ökumenizmus és a visszaélések.

Nők és világiak, diakónia, szolgálat és tanítóhivatal, béke és klíma, szegények és menekültek, ökumenizmus és identitás, új nyelvezet és megújult struktúrák, régi és új missziók (beleértve a „digitális” missziót is), mindenki meghallgatása és minden mélyebb vizsgálat, még a legellentmondásosabb kérdésekben is. A szinódus 16. közgyűlése által jóváhagyott és október 28-án közzétett összefoglaló jelentésben a világ és az egyház megújult szemlélete és igényei szerepelnek. Négy hét munka után, amely október 4-én kezdődött a VI. Pál teremben, a közgyűlés befejezte első ülésszakát a Vatikánban.

A negyvenkét oldalas dokumentum a közgyűlés munkájának eredménye, amelyre „a világban a régi és új háborúk tombolása alatt került sor, amelyek drámai következményekkel járnak, és számtalan áldozatra vannak hatással”. A jelentés így folytatódik: „Körünkben a szegények, a menekülni kényszerülők, az erőszak és az éghajlatváltozás pusztító következményeitől szenvedők kiáltása visszhangzott. Kiáltásukat nemcsak a médián keresztül hallottuk, hanem sok olyan jelenlévő hangján keresztül is, akik személyesen érintettek ezekben a tragikus eseményekben, akár családjuk, akár népük révén” (Előszó).

Az egyetemes egyház erre és sok más kihívásra próbált meg választ adni a munkacsoportokban és a felszólalásokban. Minden az összefoglaló jelentésben összegződött, amely előszóra és három részre tagolódik, és meghatározza a 2024-es második ülésszakon elvégzendő munka irányvonalát.

Mindenkit meghallgatni, kezdve a bántalmazás áldozataival

Az Isten népéhez írt levélhez hasonlóan a szinódusi közgyűlés megerősíti „a nyitottságot arra, hogy mindenkit meghallgassunk és elkísérjünk, beleértve azokat is, akik visszaéléseket és sérelmeket szenvedtek el az egyházban”, illetve „az ilyen visszaéléseket elősegítő strukturális feltételek kezelése a figyelmünk középpontjában áll, és a bűnbánat konkrét gesztusait követeli meg”.

A szinodális egyház arculata

A szinodalitás az első lépés. Ez egy olyan kifejezés, amelyről a szinódus résztvevői maguk is elismerik, hogy „az Isten népe sok tagja számára ismeretlen kifejezés, amely egyesek számára zavart és aggodalmat okoz” (1 f), beleértve a hagyománytól való eltéréstől, az egyház hierarchikus jellegének lealacsonyításától (1 g), a hatalom elvesztésétől vagy éppen ellenkezőleg, a mozdulatlanságtól és a változáshoz szükséges bátorság hiányától való félelmet. Viszont a „szinodális” és a „szinodalitás” olyan kifejezések, amelyek „az egyházi lét olyan módjáról beszélnek, amely integrálja a közösséget, a missziót és a részvételt”. Tehát az egyház megélésének egy olyan módját jelölik, amely értékeli a különbségeket és elősegíti mindenki aktív részvételét. Ez a diakónusokkal, papokkal és püspökökkel kezdődik: „Egy szinodális egyház nem nélkülözheti a hangjukat” (1 n), olvashatjuk. „Meg kell értenünk azokat az okokat, amelyek miatt egyesek közülük ellenállnak a szinodalitásnak”.

Misszió

A dokumentum a továbbiakban kifejti, hogy a szinodalitás kéz a kézben jár a misszióval. Ezért szükséges, hogy „a keresztény közösségek szolidaritást vállaljanak más vallású, meggyőződésű és kultúrájú emberekkel, elkerülve ezzel egyrészt az önreferencialitás és az önfenntartás, másrészt az identitásvesztés kockázatát” (2 e). Ebben az új „pasztorális stílusban” sokak számára fontosnak tűnik, hogy „a liturgikus nyelvezetet tegyük a hívek számára hozzáférhetőbbé és építsük be a kultúrák sokféleségébe” (3 l).

A középpontban a szegények

A jelentés bőséges teret szentel a szegényeknek, akik „szeretetet” kérnek az egyháztól, amelyet „tiszteletként, elfogadásként és elismerésként” (4a) értelmezünk. Mivel „az egyház számára a szegények és a társadalom peremére szorultak támogatása elsősorban teológiai kategória, mielőtt kulturális, szociológiai, politikai vagy filozófiai kategória lenne” (4 b), a dokumentum megerősíti, hogy nem csak az anyagilag nélkülözők számítanak szegénynek, hanem a migránsok, az őslakosok, az erőszak és a bántalmazás (különösen a nők), a rasszizmus és az emberkereskedelem áldozatai, a szenvedélybetegek, a kisebbségek, az elhagyott idősek és a kizsákmányolt munkavállalók is (4 c). A dokumentum szerint „a legkiszolgáltatottabbak közé a meg nem született gyermekek és anyáik tartoznak, akiknek érdekében folyamatos érdekérvényesítésre van szükség”. „A közgyűlés meghallja az »új szegények kiáltását«, amelyet a több kontinens számos országát sújtó háborúk és a terrorizmus vált ki, és a közgyűlés elítéli az ilyen viszályokat okozó korrupt politikai és gazdasági rendszereket”.

A hívek elkötelezettsége a politika területén és a közjó érdekében

Ebben az értelemben az egyháznak el kell köteleznie magát mind az egyének, kormányok és vállalatok által elkövetett „igazságtalanságok nyilvános elítélése” mellett, mind pedig a politikában, egyesületekben, szakszervezetekben, népi mozgalmakban való aktív részvétel mellett (4f és 4g). Ugyanakkor nem szabad elhanyagolni az egyház konszolidált fellépését az oktatás, az egészségügy és a szociális segítségnyújtás területén, „bárki diszkriminációja és kirekesztése nélkül” (4 k).

Migránsok

A migránsokra és menekültekre is hangsúlyt fektetnek, „akik közül sokan viselik az elszakítottság, a háború és az erőszak sebeit”. Ők „gyakran a megújulás és a gazdagodás forrásává válnak az őket befogadó közösségek számára, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy közvetlen kapcsolatokat alakítsanak ki a földrajzilag távoli egyházakkal” (5 d). A velük szembeni egyre ellenségesebb hozzáállással szemben a közgyűlés úgy fogalmaz: „Arra vagyunk hivatva, hogy befogadjuk őket, hogy elkísérjük őket egy új élet építésében, és hogy valódi interkulturális közösséget építsünk a népek között”. Ebben az értelemben alapvető „a migránsok liturgikus hagyományainak és vallási gyakorlatának tiszteletben tartása”, valamint saját nyelvük tiszteletben tartása. Például egy olyan szó, mint a „misszió”, olyan kontextusokban, ahol „az evangélium hirdetése gyarmatosítással, sőt népirtással társult”, „fájdalmas történelmi emlékekkel” terhelt, és „akadályozza a mai közösséget” (5 e). „Az evangelizálás ezekben a kontextusokban megköveteli az elkövetett hibák elismerését, az ezekkel kapcsolatos új érzékenység elsajátítását” – áll a dokumentumban.

A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni küzdelem

Azonos mértékű elkötelezettséget és gondoskodást követel az egyháztól, hogy „határozottan részt vegyen az oktatásban, a párbeszéd és a találkozás kultúrájában, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni küzdelemben, különösen a lelkipásztori képzésen keresztül” (5 p). Sürgős továbbá „az egyházon belüli, a faji igazságtalanságot létrehozó vagy fenntartó rendszerek” (5 q) azonosítása.

Keleti egyházak

A migráció témájánál maradva, a jelentés Kelet-Európára és a közelmúlt konfliktusaira tekint, amelyek miatt számos hívő érkezett a katolikus Keletről a latin többségű területekre. Szükséges – mondja a közgyűlés –, hogy „a helyi latin rítusú egyházak a szinodalitás nevében segítsék a kivándorolt keleti híveket identitásuk megőrzésében és sajátos örökségük ápolásában, anélkül, hogy asszimilációs folyamatoknak vetnék alá magukat – ez az atyák kérése” (6c).

A keresztény egység felé vezető úton

Az ökumenizmussal kapcsolatban a jelentés „lelki megújulásról” beszél, amelyhez „bűnbánati folyamatokra és az emlékezet gyógyítására” van szükség (7c). A továbbiakban idézi Ferenc pápa kifejezését a „vér ökumenizmusáról”, azaz „a különböző felekezetű keresztényekről, akik életüket adják a Jézus Krisztusba vetett hitért” (7d), és megemlíti az ökumenikus mártírológia javaslatát (7o). A jelentés azt is hangsúlyozza, hogy „a keresztények közötti együttműködés” forrást jelent „a gyűlölet, a megosztottság és a háború kultúrájának megszüntetéséhez, amely csoportokat, népeket és nemzeteket uszít egymás ellen”. Nem feledkezik meg az úgynevezett vegyes házasságok kérdéséről sem, amelyek olyan valóságok, amelyekben „lehetséges egymást evangelizálni” (7f).

Világiak és családok (II. rész)

„A világiak, a megszentelt életet élők és a felszentelt papok egyenlő méltósággal rendelkeznek” (8b): ezt a meggyőződést nyomatékosan hangsúlyozza az összefoglaló jelentés, amely emlékeztet arra, hogy a világi hívek „egyre inkább jelen vannak és aktívan részt vesznek a keresztény közösségek szolgálatában” (8e). Hitoktatók, teológusok, nevelők, lelkivezetők és katekéták, akik aktívak a hit védelmében és az ügyvitelben: hozzájárulásuk „nélkülözhetetlen az egyház küldetéséhez” (8 e). A különböző karizmákat ezért „elő kell hívni, el kell ismerni és teljes mértékben meg kell becsülni” (8 f), és nem szabad figyelmen kívül hagyni, alulértékelni vagy „klerikalizálni” (8 f).

Nők az egyház életében és küldetésében

Az egyház részéről erős elkötelezettségre van szükség, hogy a nőket életük minden területén, beleértve a lelkipásztori és szentségi életet is, kísérje és megértse. A nők – fogalmaz a jelentés – „igazságosságért kiáltanak a társadalmakban, amelyeket még mindig a szexuális erőszak, a gazdasági egyenlőtlenség és az őket tárgyként kezelő tendencia jellemez” (9 c), és hozzáteszi: „A lelkipásztori kísérésnek és a nőkért való erőteljes kiállásnak kéz a kézben kell járnia”.

Klerikalizmus

A zsinaton jelen lévő nők közül sokan „mély hálájukat fejezték ki a papok és püspökök munkájáért”, de „egy sebeket ejtő egyházról is beszéltek” (9 f). „A klerikalizmus, a soviniszta mentalitás és a tekintély nem megfelelő megnyilvánulásai továbbra is sebeket ejtenek az egyház arcán és károsítják a közösséget”. „Mély lelki megtérésre van szükség, amely minden hatékony strukturális változás alapja”; és a közgyűlés megjegyezte, hogy „olyan egyházat kívánunk előmozdítani, amelyben férfiak és nők együtt párbeszédet folytatnak… alárendeltség, kirekesztés és versengés nélkül” (9h).

A diakonátus megnyitása a nők számára?

A diakonátus nők előtti megnyitásáról különböző vélemények ismeretesek (9 j): egyesek számára ez „elfogadhatatlan, mert a hagyománytól való elszakadást látnak benne”; mások szerint ez az ősegyház gyakorlatát állítaná vissza; megint mások „az idők jeleire adott megfelelő és szükséges válasznak tekintik… amely visszhangra találna sokak szívében, akik új energiát és életerőt keresnek az egyházban”. Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy a diakonátus megnyitása a nők előtt „aggasztó antropológiai zűrzavarral járna, amely, ha megtörténne, az egyházat a korszellemhez kötné”. A szinódusi atyák és anyák azt kérik, hogy folytassák „a nők diakonátushoz való hozzáférésének teológiai és lelkipásztori kutatását”, felhasználva a pápa által külön erre a célra létrehozott bizottságok eredményeit, valamint a már elvégzett teológiai, történelmi és exegetikai kutatásokat: „Ha lehetséges”, mondják, „e kutatás eredményeit a közgyűlés következő ülésszakán be kell mutatni” (9 n).

Diszkrimináció és visszaélés

Eközben a jelentés hangsúlyozza annak sürgősségét, hogy „a nők részt vehessenek a döntéshozatali folyamatokban, és felelősségteljes szerepet vállalhassanak a pasztorális gondozásban és szolgálatban”, megjegyezve, hogy az egyházjogot ennek megfelelően kell módosítani (9m). A foglalkoztatási diszkrimináció és a tisztességtelen díjazás eseteivel is foglalkozni kell, beleértve azokat az eseteket az egyházban, ahol a felszentelt nőket gyakran „olcsó munkaerőnek” tekintik (9 o). Hasonlóképpen bővíteni kell a nők hozzáférését a teológiai oktatáshoz és képzési programokhoz (9 p), beleértve az elfogadó nyelvhasználat előmozdítását a liturgikus szövegekben és az egyházi dokumentumokban (9 q).

Megszentelt élet

A megszentelt élet különböző formáinak gazdagságát és változatosságát vizsgálva a jelentés figyelmeztet a „tekintélyelvű stílushoz való ragaszkodásra, amely nem ad teret a párbeszédnek”. A jelentés azt is megjegyzi, hogy „a vallásos életben élők és a világi egyesületek tagjai, különösen a nők által tapasztalt különféle visszaélések esetei jelzik a hatalom gyakorlásának problémáját, és határozott és megfelelő beavatkozást igényelnek” (10 d).

Diakónusok és képzés

A közgyűlés háláját fejezi ki a felszentelt papoknak, akik „arra hivatottak, hogy Isten népe iránti szolgálatukat az emberekhez való közelségben, mindenkit elfogadva és meghallgatva éljék meg, miközben mély személyes lelkiséget és imaéletet ápolnak” (11b). A jelentés figyelmeztet a klerikalizmusra, a „papi hivatás torzítására”, amelyet „már a képzés legkorábbi szakaszától kezdve meg kell akadályozni” azáltal, hogy „szoros kapcsolatot” biztosítunk az emberekkel és a rászorulókkal (11c).

Cölibátus

Megemlítették a cölibátus témáját is, amely különböző elbírálásban részesült a közgyűlésen. „Értékét mindenki elismeri mint gazdag prófétai és Krisztusról szóló mélységes tanúságot” – áll a jelentésben, miközben megjegyzi, hogy egyesek azt kérdezik, „hogy a papi szolgálatra való alkalmassága teológiai szempontból szükségszerűen fegyelmi kötelezettséggé kell-e válnia a latin egyházban, mindenekelőtt olyan egyházi és kulturális kontextusban, amely ezt megnehezíti. Ez a vita nem új, de további megfontolást igényel.”

Püspökök

Számos elemzés foglalkozik a püspök alakjával és szerepével, aki arra hivatott, hogy „a szinodalitás példája” (12 c) legyen azáltal, hogy „társfelelősséget” gyakorol, amelyet az egyházmegye más szereplői és a papság részvételeként értelmezünk, azért, hogy könnyítsen az „adminisztratív és jogi kötelezettségek” terhén, amelyek akadályozhatják küldetését (12 e). Ezzel együtt a püspök nem mindig találja meg a szükséges emberi és lelki támogatást, miközben „nem ritka a magányosság egyfajta érzése” (12 e).

Visszaélések

A visszaélések kérdésében, amely „sok püspököt abba a nehéz helyzetbe hoz, hogy össze kell egyeztetnie az atyai és a bírói szerepet” (12 i), a jelentés támogatja annak vizsgálatát, hogy „célszerű-e a bírói feladatot egy másik, kánonilag meghatározandó testületre bízni” (12 i).

Képzés (III. rész)

Ezután „szinódusi megközelítés” következett a képzésre vonatkozóan, azzal az ajánlással, hogy „a párkapcsolati és szexuális neveléssel kapcsolatos munkát kell végezni, hogy kísérjük a fiatalokat személyes és szexuális identitásuk érlelődésében, és támogassuk a cölibátusra és megszentelt tisztaságra hivatottak érlelődését” (14 g). A jelentés hangsúlyozza „a humán tudományok közötti párbeszéd” (14 h) elmélyítésének fontosságát, hogy lehetővé váljon „az egyházon belül ellentmondásos kérdések alapos megfontolása” (15 b) – vagyis többek között olyan kérdések, „mint az identitás és a szexualitás kérdései, az élet vége, a bonyolult házassági helyzetek és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos etikai kérdések”. Az ilyen kérdések éppen azért ellentmondásosak, „mert új kérdéseket vetnek fel” a társadalomban és az egyházban (15 g). „Fontos, hogy időt szánjunk erre az elmélkedésre, és a legjobb energiáinkat fektessük bele, anélkül, hogy engednénk az egyéneknek és az egyház közösségének ártó, leegyszerűsítő ítéleteknek” – mondja a jelentés, miközben emlékeztet arra, hogy „az egyház tanítása már most is irányt mutat számos ilyen kérdésben, de ez a tanítás nyilvánvalóan még mindig lelkipásztori gyakorlatba való átültetésre szorul”.

Meghallgatás

Ugyanezzel az aggodalommal a jelentés megismétli a felhívást, hogy hallgassuk meg és kísérjük „azokat az embereket, akik úgy érzik, hogy házassági helyzetük, identitásuk vagy szexualitásuk miatt marginalizálódtak vagy kirekesztettek az egyházból”. „A közgyűlésen mély szeretet, irgalom és együttérzés érződött azok iránt, akiket az egyház megbántott vagy elhanyagolt, vagy akik úgy érzik, hogy megbántotta vagy elhanyagolta őket, akik szeretnének egy olyan helyet, amelyet »otthonnak« nevezhetnek, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol meghallgatják és tiszteletben tartják őket, anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy megítélik őket” – áll a dokumentumban, miközben hangsúlyozza, hogy „a keresztényeknek mindig tiszteletet kell tanúsítaniuk minden ember méltósága iránt” (16. h).

Többnejűség

A szinódusi teremben a szinódus néhány afrikai tagja tapasztalatainak fényében a SECAM (Afrika és Madagaszkár Püspöki Konferenciáinak Szimpóziuma) arra kapott ösztönzést, hogy támogassa „a teológiai és lelkipásztori megfontolást” a poligámia témájában és a „többnejűségben élő, hitre tért emberek kísérését” (16 q).

Digitális kultúra

Végezetül az összefoglaló jelentés a digitális környezetről szól: „Rajtunk áll, hogy elérjük a mai kultúrát minden olyan térben, ahol az emberek értelmet és szeretetet keresnek, beleértve azokat a tereket is, ahová mobiltelefonjaikon és táblagépeiken keresztül jutnak el” (17 c), szem előtt tartva, hogy az internet „kárt és sérülést is okozhat, például megfélemlítés, dezinformáció, szexuális kizsákmányolás és függőség révén”. A jelentés hozzáteszi: „Sürgősen meg kell fontolni, hogy a keresztény közösség hogyan támogathatja a családokat abban, hogy az online tér ne csak biztonságos, hanem lelkileg is életet adó legyen” (17 f).

Forrás: Salvatore Cernuzio/Vatican News (Fordítás: a temesvári püspökség sajtóirodája)