A keresztény családeszmény szolgálatában

0
1999

Szénégető István Barnabást huszonöt éve szentelték pappá Gyulafehérváron. Marosvásárhely-belvárosi szolgálata után a római Lateráni Egyetemen tanult, majd hazaérkezése után a házasság szentségének és a keresztény családeszménynek az elkötelezettje.

Mutatkozzon be! Milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?

Szüleim házasságán keresztül Sepsiszék és Felcsík találkozott. Mindketten gyermekkoruktól fogva vallásgyakorló keresztények. Élénk emlékem, hogy édesanyám fogja a kezem, és tanuljuk a keresztvetést. Aztán az imaszövegeket. Dédapám, aki Csíkmadarason élt, a falu imádkoztatója volt. Szokás volt a szombat esti készülődés a vasárnapi misére otthonunkban. Érdekelt, egész kicsi koromban, a templom padjaiban állva, felnézve a felnőttek arcára, hogy mit és miért néznek előre? Kihez beszélve mondják az imákat? Emlékszem erre a pillanatra. Karácsonykor családunkban énekeltünk a karácsonyi fa mellett. Édesanyám mondta el, hogy mindent Istentől kapunk, így erre alapozva hetedikes koromban „magamtól” jöttem rá, hogy Isten legnagyobb ajándéka a karácsony: Jézus. Bennem éppen ezért nem volt törés a karácsonyi angyal és a „ki is hozza a karácsonyfát?” történetben. Karácsony napján születtem. Villanásszerűen jött a felismerés, hogy én is, de minden ember Isten ajándéka. Az ember a legkiemelkedőbb csodája Isten alkotásainak, halhatatlan lelkünket tőle kaptuk. Bár volt időszak, amikor más hivatásra készültem, valójában egyetlen megbízható, stabil felismerésem volt: feladatom a földön, hogy pap legyek. Akkor is, ma is úgy látom, főleg azért, mert el szeretném mondani szóval és életpéldámmal, minél több embernek, hogy térjünk meg Istenhez, mert lelkünk, szellemünk éppúgy valóság, mint a testünk, az élet nem hal meg, Istenben örökké és boldogan élünk.

Huszonöt éve szentelték pappá. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről, és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?

Folyamatszerűen, fokozatosan épültem bele a papi hivatásba. A kiindulópont, mindenképpen Nemes Ödön jezsuita spirituális. Az az életszemlélet, imamód, ahogy élt és tanított. Különösen fontosak voltak a papi életformáról, radikálisabb krisztusi életvitelről, a cölibátusról, engedelmességről tartott külön konferenciabeszédei. Az általa erre a célra írt vagy felhasznált egyéb, hivatalos szövegeket elemezve éreztem azt, hogy érdekel, élvezem, akarom, ez a sajátom. Ebből fakadt 1995-ben a hivatástisztázó, gyakorlati év is. Egy évig tanítottam a csíkszeredai József Attilában, prédikációkat készítettem elő, imacsoportot vezettem, temettem. Hiteles munkás, derűs példát kaptam mind Borbély Gábortól, mind az akkori segédlelkészektől. Egyedül laktam egy tömbházban. Ezek minden összetevője fontos volt, hogy mélyen belegyökerezzek a papi életformába.

Milyen lelkiség áll Önhöz a legközelebb?

Egyházmegyés pap vagyok. Sem megújulási, lelkiségi mozgalomhoz, sem szerzetes lelkiséghez nem tartozom formálisan. Loyolai Szent Ignác, Assisi Szent Ferenc személye, a jezsuiták és ferencesek rendje, támpontokat, lelkületet, esetleg életformát alakító kegyelmet is hoztak az életembe. Ezt én is csak így kaptam. Így alakult az életem. Tömérdek kegyelmet kaptam Nagy József „Szaxi” KMB-s, Bibliát értő, értelmező, közösségben olvasó, az Igét életre váltó lelkisége is. Szociális testvérekkel többször töltődtünk együtt, velük is igazi barátságok, kegyelmek kerültek bele az életembe. A Házas Hétvége mozgalom, a fokolár és karizmatikus lelkiség is egyszerűen életem része lett, sőt! Papi lelkiségem elmélyítésére legtöbbször a most említett közösségek által szervezett lelkigyakorlatokon vettem, veszek részt rendszeresen. De ha megnézzük, ha jól látom, ezekhez tartozó csoportok, nagyobb közösségek színezik, gazdagítják főegyházmegyénket az utóbbi harminc évben. Papi lelkiségem kulcsszavakba is leírható ezek mentén: keresni és élni az Igét, Jézust. Egységben szolgálva mindig a jelen pillanatban mellettem levő embert. Az alázat, a szeretet tettei által… Királyként uralkodó és élen járó vagy éppen elhagyott Jézussal, a kereszt erejével. 

A Lateráni Egyetemen tanult. Hogyan került sor a római tanulmányaira? Az ott töltött évek miben befolyásolták az életét?

Fontos határkő, sőt fordulópont volt a Laterán. Ha van ilyen, akkor hivatásomon belül kaptam egy bensőbb elhívást is. Ez a házasság szentségének és a keresztény családeszménynek a szolgálatába való elköteleződésemet jelenti. A Szent II. János Pál Intézet diákja voltam. Két év során olyan jelentős szemléletformáló és gyakorlati képzést kaptam, hogy itthon 2003-ban volt bátorságom Brassóban egy megbeszélést összehívni erre vágyó házaspárokkal, papokkal.

Akkor és azóta is, hasonló beszélgetések dinamikájában érzem, hogy Isten számára mennyire szent a házasság ügye, minden férfi és nő, a család jó előremenetele, megtartó-, tanító-, gyógyító- és nevelőereje és rendszere. Az ebből felépült pasztorációs, evangelizációs munka néhány, talán elég sok, vagy egyházmegyeszerte és azon túl, sok-sok házaspárnak volt válasz élete fontos szakaszában, éppen akkor, éppen úgy, amikor és ahogy a házasság, család örömhírét számukra megszemélyesítve, konkrétan nyújtani tudtuk. A családegyház Jézus Krisztus Egyházának családias valósága. A családegyházat akarjuk építeni, ahol házas, nem házas, már nem házas, elvált, újraházasodott, özvegy, bármilyen életállapotban élő ember otthonra talál egyházában. Víziónk és küldetésünk, most is folyamatban levő családpasztorációnk és a beérett gyümölcsök egyik ablaka a www.csalad.ro oldal is.  

Orbán László évfolyamtársa volt. Hogy emlékszik vissza rá?

Akik közel voltunk hozzá, tudjuk, hogy az ő természetében milyen sokszor felvillant a természetfeletti. A nyugodt modorában, humorában, megszólalásaiban és gesztusaiban, cselekedeteiben sejteni, érezni lehetett Istennel való baráti szövetségét. Halála, ahol megmenti egy fiatalember életét, annak a szeretetnek természetes mozaikkockája, amiben mindig is élt. Sokszor máskor is „megmentő” volt. Ő a hivatalosan szentté nem avatott erdélyi szentek sorában van és derűsen folytatja misszióját a mennyben értünk, megmentésünkre. Írásai, beszédei, hagyatéka összegyűjtése folyamatban van, egyszercsak hátha eljön a pillanat, hogy hivatalosan is szentté avatott személyében pártfogót, követhető életpéldát kapnak a fiatalok és mi, küzdő egyházzal dolgozó paptársai.   

Sok éve Marosvásárhelyen szolgál. Milyen hatással volt a közösség az életére?

Mindig a vízió és a küldetésünk a legfontosabb. Plébániai pasztorális munkáért felelősök szinte egyszerre érzékeltük: korosztály szerint a látótérből hiányoznak a gyerekek, a 30 plusszos középkorosztály, illetve az értelmiségi réteg. Márpedig ezek nélkül a valóságok nélkül egy közösségnek nincs hosszú távon maradása. Küldetésünk az volt, hogy ezeket előcsalogassuk, szeressük, meghallgassuk, velük együttműködjünk, és így őket főszerephez juttassuk. Minden döntésünket ennek rendeltük alá. Az öntudat ébredésével és közösség erejének legcsekélyebb megtapasztalásával, az 1996-ban alapított plébániai közösség jól kitapinthatóan kezébe vette sorsát, felelősséget érzett. A vízió és a küldetés látványosan testet öltött. Családbarát lelkület és terek is jöttek létre. A kegyelem erejét az is érezhetővé tette, hogy templom- és közösségépítő plébániaként a székely rendtartásra emlékeztető módon, tudatosan a templom közvetlen közelébe meghívtunk akkor még fiatal családokat, építsenek házat és közösségi életteret a közösség egésze szolgálatára. Ma húsz ilyen család ajándékoz szívéből, tudásából, idejéből, zsebéből azt, amit tud, csakhogy „Isten kegyelme bennünk hiába ne vesszen”.    

A főegyházmegyei családpasztorációs irodának a vezetője. Milyen tevékenységekkel jár ez?

A főpásztor vízióját, munkáját bizottságok segítik. Egyik ilyen a családbizottság, aminek titkára vagyok. A családbizottságot jelenleg házaspárok, pap, egyedülálló, elvált személyek alkotják. A bizottság által kijelölt munkát a Családpasztorációs Központ koordinálja. Ennek van alkalmazott és önkéntes munkatársa egyaránt. Jelenleg úgy látjuk jónak, húsy év után, noha a víziónk (és mottónk) nem változik, de küldetésnyilatkozatunk, szervezeti felépítésünk igen. Most ennek az időszaka van. Folyamatban van egy szemléletformáló családpasztorációs képzés tizenhárom párral. Imádkozunk, beszélgetünk, mert ebből valami új, nagyon jó dolog, közös munka fog születni. A kegyelem nagy részét a házaspárok kapták meg. Őket hallgatjuk meg, együtt tanulunk minél több házaspárhoz eljutni, a családokért értelmesen, tervszerűen és szervezetten dolgozni. Érdemes belelapozni a csalad.ro oldalba.  

Miért tud ma, huszonöt év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?

Isten az első és utolsó. Ő a kiindulásunk és megérkezésünk is. Nélküle semmit sem tehet a gyenge halandó. Hogy megszülettem, az ő műve és szüleimé. Hogy meghallottam egykor hívását, az sem az én érdemem. Papi életigém: „Szólj, Uram, mert szolgád figyel” (1 Sám 3,9). Ha lesz erőm, ezért akarok dolgozni: figyelni rá, és figyelni arra megszámlálhatatlan számú értékes emberre, akikkel találkozom. Isten méltó a dicsőítésre, s bár magasztalásunk nem teszi nagyobbá őt, nekünk ez üdvösségre válik Krisztus által.

Fotók forrása: Szénégető István Instagram-oldala

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/34. lapszámában