Szoktuk mondani, hogy származási családunkat nem választhatjuk meg, de barátainkat igen – és hogy ezen emberek lesznek majd a választott családunk, akikkel épp olyan vagy még szorosabb kapcsolatunk is lesz, mint vér szerinti rokonainkkal. Éppen ma van a barátság világnapja. Nagyon természetesnek vesszük a barátaink jelenlétét, létezését, de gondolkodtunk-e már azon, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk barátok, és miben áll maga a fogalom, a jelenség? A Vasárnap július 30-ai lapszámának Fókusz rovatában ezen ismerős ismeretlen témának, a barátságnak eredtünk nyomába.
Vannak kifejezések, amikhez túl sok definíciónk van, ez néha azonban azzal egyenlő, mintha egy sem lenne, hiszen az értelemzések prizmaszerű törtsége révén teljes egészében nem határozhatjuk meg őket. Ilyen fogalom a barátság, mely amorf jellegű, szinte megfoghatatlan kapcsolat, s csak amikor két konkrét ember közötti viszonyra szűkítjük, válik megfoghatóvá, szilárdul meg annyira, hogy valami egyetemes párlataként érzékelni és érteni lehessen.
Hasonló dedukciós eljárást alkalmaz az irodalom közege is, egy könyv, regény médiuma éppen azáltal exponálja a barátságot, hogy fókuszpontba helyezi azt, két szereplőt összekötő, eltéphetetlen, de olykor felfoszló szálként. Magyarázat általában nincs – talán maga az író sem tudja, miért az a két hőse –, mintha ugyanabba a mágneses térbe kerülve a karakterek a lélek törvényének engedelmeskedve kezdenének el közeledni egymás felé, s a közöttük kialakuló kötelék pedig egyszerre lesz húzó-taszító, összebogzódó, de végül védőhálóként kifeszülő, életben és folyamatos mozgásban tartó, gomolygó erő. A világirodalom története ebből a perspektívából barátságok krónikáiként is elmesélhető lesz, kezdve Dáviddal és Jonathánnal, aki „úgy szerette őt (Dávidot), mint a saját lelkét” (1Sám 18,1), de ugyanilyen szívrezonancia, mintegy hasonulás és eggyé válás valósul meg a barátja páncélját (ezzel identitását és terheit, sorsát is) magára öltő Patroklosz és az utóbb gyászoló Achilleusz között is. Petőfi Sándor pedig már a Toldi egyszeri elolvasása után egész lényét küldi majdani, forrón szeretett „Szerelmetes fa-Jankóm!”-nak: „Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni” (Arany Jánoshoz), hiszen nemcsak melegít, de éget, parázslik is a barátság, különösen az, ami egy lánglelkű költőben lobban fel, átmelegítve egy olyan folyton magába és kételyeibe záródó, merengő, csendes alkatot is, mint amilyen „Aranyos szájú Szent János barátom!” volt. Ezek a történetek az ókortól kezdődően azt az olykor zavarba ejtő tényt szublimálják irodalmivá, mely rámutat arra a lehetőségre, hogy a szerelem helyett a barátság is lehet a hordozója, őrizője a lelkitársi, de pontosabb kifejezéssel élve talán lélektársi korrelációnak. Az olyan klasszikus, a barátságot bajtársiasságként és erényként felvonultató történetek, mint Artúr király kerekasztalának egyenlő lovagjai, Dumas négy testőrének egymásra támaszkodása, Romeo, Mercutio és Benvolio egymást ugrató, a drámai cselekményt egyensúlyban tartó (a néző számára az ő jeleneteik hasonló funkciót látnak el, mint a mélybúvár számára a felszínre úszás pillanatai – levegőt biztosítanak) párbeszédei, Sherlock Holmes és Dr. Watson, a szakmait régen túllépő s a testvériesség felé hajló kapcsolata mind a férfibarátságot, annak stabilitását helyezik előtérbe, mintegy elfedve azokat a bonyolult viszonyrendszereket, melyek a nőket fűzik össze. Sokáig kell várni, míg olyan szereplők bukkannak fel, mint Ulpius Éva, aki körül mintegy szerelem és barátság mezsgyéjén oszcillálva gravitál az összes többi karakter, vagy Az ajtó Magdájának és Emerencének tragikus kimenetelű, a másikat apránként – előbb csak ujjbeggyel, szinte érintés nélkül – letapogató kapcsolata, melynek az árulás okozta halál vet véget.
A női barátságok irodalmi reprezentációjának megjelenésével egy időben (ez természetesen nem azt jelenti, hogy elvétve már korábban is nem jelenik meg, gondoljunk csak Louisa May Alcott kisasszonyaira, akik nem csak testvérek) mintegy újra elkezdődik a külsőségek lebontása, s ismét ahhoz a testetlen, androgünvonású, lélektől lélekig ható vitalitásig, lüktető létszükségletig jutunk, mely a legkevésbé sem személyválogató, s mely felebarát szavunkat (s az ehhez kapcsolódó kötelességeinket) teljesen más dimenzióba helyezi: egyedül csak fél-barát. Ketten teljes-egész-ség.
László Zsuzsanna Csilla
Megjelent a Vasárnap július 30-ai lapszámában.
