† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 13,24-43)
Jók és rosszak, élők és halottak, egészségesek és betegek, igazak és bűnösök, megannyi kategória, amely szerint nagyon gyakran beskatulyázunk embereket, helyzeteket, mert úgy hisszük (felületes) értékítéletünk mindig és minden körülmények között megalapozott, helytálló. Talán könnyebb is így fekete-fehérben látni mindent és mindenkit, hiszen ebben az esetben nem kerülünk abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy le kellene másokhoz hajolni – saját mindenhatóságunkat és tökéletességtudatunkat feladva –, őket felemelni, bátorítani és segíteni. Hiszen erre a tanít bennünket az Úr: a bűnöst szeretni, a bűnt magát elutasítani, elítélni.
Nekünk, Krisztus-követőknek újra és újra fel kell fedeznünk és meg kell értetnünk azt a nagy és alapvető igazságot, hogy egyedül Isten az, aki ítélkezik az ember fölött, nem pedig mi, akik sokszor mindennapos sárdobálással, gyakori ujjal mutogatással, felületes értékítélettel vagyunk embertársaink irányába, megfeledkezve alapvető feladatunkról, arról, hogy Isten országát építsük, engedjük növekedni magunkban, másokban, hogy általunk is több legyen a világ. Valahogy így kellene nekünk is helytállni a mindennapokban, nem csüggedve akkor sem, ha a gonoszság, a rosszindulat, a képmutatás, a megosztottság konkolya kerül életünkbe. Mindezek mellett és ellenére nekünk is ki kell tartani, akkor is, ha fáj, ha éget, ha nehéz, mert Krisztus-követőnek ezt jelenti lenni: adott helyen, adott időben, adott emberek közt Isten visszfényeiként bevilágítani a reánk bízottak életét.
Egy zsidó közmondás szerint nem lehet mindenki nap az égen, de mindenki lehet egy csöppnyi fény, amely bevilágít egy sötét szobát – és talán nekünk is ezt kellene elhinni, hogy Isten számít ránk, akar és szeret minket, mert így látta jónak, hogy általunk gazdagítson másokat, és ha erre igent merünk mondani, virágba borul saját és a ránk bízottak élete. Eközben titkon, akarva-akaratlanul építőkké válunk – akiket már nem zavar mások bűne, gyarlósága, gyengesége –, akik hozzáadni és nem elvenni akarnak, akik építeni és nem rombolni jönnek, akik nem kihasználni, hanem (jól) felhasználni akarják Isten kegyelmét, a rájuk bízott kincseket. Mert csupán ennyi a mi dolgunk e törékeny világban, hiszen nem vagyunk mi angyalok, hogy összeszedjük a konkolyt, hogy a tüzes kemencét tápláljuk. Megtörténik, hogy nem jól látunk adott embereket és adott helyzeteket, hogy tévedünk vagy éppen hibázunk. Kevés dolgunk van itt a földön, az pedig nem más, mint az Isten és embertárs szeretete…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/30-as számában.
