Életünk zöme a hétköznapokból áll. Akarva akaratlanul beszennyeződünk, terheket cipelünk magunkkal, s ebbe könnyen beleragadunk. Bármikor megszülethet bennünk az igény arra, hogy változtassunk az életünkön, csak el kell dönteni. Látszólag egyszerű ezt megtenni, mégsem sikerül. A kifogások sorozata kerül felszínre, ami meggyőz minket arról, hogy nem most van erre a megfelelő pillanat.
Az év eleje mozgatórugó lehet, amikor kicsit magunkba nézhetünk és elhatározhatjuk, hogy változtatunk. Az első lépés a legfontosabb. Merjük meglépni azt. „Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. (…) Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. (…) Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre. (…) Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát.” (Michael Ende: Momo)
Engedjük el azt, amire már nincs szükségünk, és fogalmazzuk meg magunknak, mi az, amit szeretnénk. Most nem egy listára gondolok, milyen teendők várnak ránk a jövőben, hanem arra, hogy tegyük mérlegre az életünket, és figyeljük meg, mi az, ami teher, és mi az, ami valóban értékes, mi az, ami örömet okoz, feltölt, ami előre visz.
Takarítsuk ki a lelkünket. Ha nem fordítunk figyelmet rá, az is pont úgy elgazosodik, mint a gondozatlan kert.
Szabó Anikó
(A szerző tördelőszerkesztő, a Verbum munkatársa)
