Egészalakos szobrot kapott Budapesten Tamási Áron. A Tamási-emlékév alkalmából készült alkotás Matl Péter kárpátaljai szobrászművész munkája. A művet május 26-án avatták fel és áldották meg a szobrász, valamint Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke, Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója és Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármesterének jelenlétében. A szobor a XII. kerületi Kiss János altábornagy utcában, az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Iskola bejárata mellett áll. Az ünnepségen jelen volt, beszédet mondott és a szobrot megáldotta Jakab Gábor ny. főszerkesztő, kolozsvár-kerekdombi plébános. Az avatón mondott beszédét és az áldás szövegét adjuk közre.
Az elhangzott ünnepi beszédek után és a szobor megáldása előtt a farkaslakiak nevében egy-két alkalmi gondolatomat röviden elmondom. Erdélyből jött öreg, 85 éves pap, illetve jelenleg Kolozsvárt szolgáló, s még mindig aktív plébános vagyok, magam is Farkaslaka szülötte, akárcsak ünnepelt író nagybátyám, Tamási Áron. E gyors bemutatkozás után, halála idei évfordulóján, itt és most „élő tanúként” emlékezem vissza az 57 évvel ezelőtti, 13 pap által celebrált farkaslaki gyászmisére és rekviemre, amelyen az akkor éppen katonáskodó kántor-öcsém helyett csíkszeredai segédlelkészként én orgonáltam. Nem kis csalódottsággal emlékezem vissza persze arra is, hogy az erdélyi írók és írástudók a Romániában akkor kegyetlenül dühöngő diktatúrában a temetésen kivétel nélkül mind némák maradtak, vagy ahogy Sütő András öt évvel később írta, „bizonytalandkodva gyászoltak”, s így a Hargita rengetegében, az országban, majd Amerikában bolyongó vándort, a szülőföldre végleg hazatért Ábelt egyedül csak a falu plébánosa, néhai Birton István búcsúztatta. Amit most közvetlenül a szobor megáldása előtt mondani fogok, azt személyes tapasztalataim alapján mondom és állítom.
Itt, „ az anyaországban” aránylag kevesen vannak azok, akik nagyon sokat tudnak Erdélyről és az erdélyi emberekről. Viszont nagyon sokan vannak azok, akik szinte semmit sem tudnak. Hogy miért van ez így? A kérdésre maga Tamási adja meg a választ, aki Gondolat és árvaság című esszéjében a következőket vetette papírra: „Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas szomorú fenyő, amelyik csodát csellekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak — míg a világ világ lesz.” Ezt igazolandó mindössze három történelmi személyiséget említek. Könnyű megjegyezni nevüket, mert mindhárman Áronok, mindhárman katolikusok, mindhárman székely-magyarok és mindhárman mindenekelőtt emberek, nagybetűs EMBEREK, illetve eszményképek: Márton Áron, Tamási Áron és Gábor Áron.
Márton Áron a rendíthetetlen, sziklaszilárd hit kimagasló bajnoka és Erdély legendáshírű katolikus főpásztora. Egyetlen kijelentése is aláhúzza ezt, amit éppen a börtönből való szabadulása utáni első körlevelében, 1955-ben fogalmazott meg, és amely így szól: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség”. Ő írta le egyébként egy másik helyen ezt a manapság különösen időszerű rövid mondatot is: „az iskola, ha nem templom, akkor barlang”.
Tamási Áron a szép írás babérkoszorús művésze és sokak által rajongott mestere. Igazolják ezt az általa írt összes könyvek. Ábel című trilógiájából tőle maradt ránk az azóta szállóigévé lett gyönyörű vallomás is: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
Gábor Áron pedig a cselekvő ember ragyogó példaképe, aki az 1848-49-es szabadságharc idején, amikor ágyúra volt szükség az ellenséggel szemben, magabiztosan kijelentette: „Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell”. És lett!
Hadd mondjam el még róluk azt, hogy mindhárman igen magas fokon élték meg az igaz emberségben megtartani tudó isteni erényeket: a hitet, a reményt és a szeretetet. Hit nélkül ugyanis élni nem lehet, s létezni csupán mint az állat, kérődzni mint a tehén, gyötrelem. Remény nélkül elviselhetetlen ez a mára már teljesen összezavarodott cudar élet. Szeretet nélkül pedig nincs is tartalma, értéke és célja az életnek.
A szervezők levélben kértek fel arra, hogy Farkaslaka pap-szülötteként áldjam meg a Tamásit ábrázoló egész alakos, kárpátaljai Matl Péter képzőművész által készített emlékszobrot. Mielőtt ezt most megtenném, Bocskai István erdélyi fejedelem végrendeletéből is idézek egy örökidőszerű „üzenetet”, mely így szól: „…meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az erdélyi és mind a magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre: az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…”
Rövid mondandómat a Himnusz első és utolsó strófájának a kezdő soraival fejezem be: „Isten, áldd meg a magyart!” (és) ,,szánd meg, Isten, a magyart!” Kiegészítésként megjegyzem: mivel Isten áldására, de szánalmára is mindannyian rászorulunk, odahaza, az általam pásztorolt három kislétszámú közösségben a vasárnapi misék után immár évek óta mindkét versszakaszt imádságként énekeljük. A megfelelő indoklást (igen, az indoklást!) , amit divatosan ma inkább motivációnak mondanak, az egyik legnagyobb egyházatyánál, Aurelius Augustinusnál találtam meg, aki egy helyen ezt írja: „Aki szeret, az énekel”. Aki énekel, az kétszeresen imádkozik.
Fohászkodjunk: A mi segítségünk az Úr nevében van. Aki az eget és a földet teremtette. Uram, hallgasd meg könyörgésünket! És kiáltásunk jusson eléd. Mindenható örök Isten, teremtő Atyánk! Áldd meg ezt a Tamási Áron írót ábrázoló egészalakos emlékszobrot, ezt a művészi alkotást, hogy méltó kifejezője, illetve emléke és emlékeztetője legyen az elkövetkezendő ismeretlen jövendőben az anyaországi és erdélyi magyarok azonos kultúrában való összetartozásának, Krisztus, a mi Urunk által. Amen.
Jakab Gábor
