Akiből sugárzik a derű, érződik a Szentlélekre nyitott szív, aki a szó erejével szolgál. HOMA ILDIKÓ szociális testvérrel, pszichológussal beszélgettem, aki rendjük centenáriumának ünnepén kerül emberközelbe.
Temesváron nőttél fel, székely gyökerekkel: mit hozol a gyermekkorodból, otthonról?
A nagyváros lendületét hozom, azt hiszem, és a soknyelvűséget, a kulturális gazdagság szeretetét. Édesanyám ditrói származású, szolgálni jött Temesvárra, majd gyárban helyezkedett el, és férjhez menve Temesváron maradt. Abban az időben nem lehetett csak úgy utazni, ezért ritkán mentünk a nagyszüleinkhez, de emlékszem egy-két nyárra, amikor a „jól szituált” nagynénémék saját kocsijukkal „hazavittek” engem is. Ott találkoztam először az üstből lapítóra kiborított és cérnával felvágott puliszkával, amelyre Mámi a kiskertjéből szedett és apróra vágott vékony snidlinget hintette. A nyárikonyhában a kemence mellett ülve néztem, ahogy nagymama az érclábasban kisütötte a kis fácskákra feltekert kürtőst. A ditrói emlékek mellett elevenen élnek bennem a nagyvárosi lét kihívásai is. Házunk a 7-es villamos vonala mentén volt, villamossal mentem iskolába mindennap, ott magyar nyelven tanultam, de a szomszéd gyermekekkel csak románul tudtam beszélni, a német szomszéd családban meg nem volt olyan korú gyermek, akivel játszhattam volna. Emlékszem azért arra a keserű emlékre is, amikor az egész iskolát elvitték valamilyen kötelező mozilátogatásra, és akkor hallottam először azt a szót, hogy „bozgor”. De persze ez egészen másképpen nézett ki, amikor nem az intézményi keret kötött össze minket, nyaranként a városvégi kanálisban való fürdés és csintalanságok között „csak simán” gyerekek voltunk.
Otthon édesapám gyakran hallgatta a Szabad Európát, úgy nőttem fel, hogy tudtam, van egy szabad világ is valahol. Édesapám egy lakatosműhelyben dolgozott, és a műhely melletti hulladékfeldolgozó udvarra gyakran hoztak a diktatorikus rendszer által elkobzott könyveket, ahonnan apám időnként kimenekített egy-egy értékes könyvet és hazahozta. De nemcsak ilyen módon növekedett a mi könyvtárunk otthon, hanem azokkal a könyvekkel is, amelyeket be lehetett szerezni hivatalosan a könyvesboltból vagy Magyarországról ismerősök révén.
Gyermekkori kedves emlékem az otthoni filmvetítés, amikor felültem az ágy tetejére, és a falra vetítettem a jó kis orosz vetítővel azt a pár mesefilmet, amit sikerült beszerezni.
Bár városi gyerekek voltunk, én és a bátyám, a gazdálkodás fortélyaival is megismerkedtünk, hiszen gyermekkorunkban házunk hátsó udvarán volt disznó, baromfi, a lóra már nem emlékszem, de születésem előtt nagyapámnak még az is volt. Aztán később nutriákkal és nyulakkal is próbálkoztunk. A baromfiudvaron túl pedig ott volt a nagy kert, veteményekkel és gyümölcsfákkal, no meg a kedves bungaló, ahol nyaranta berendezkedtem olvasásra. Egy alkalommal nagyapám nagy megrökönyödésére egy sci-fi könyvvel, amelynek elképzelései ma már valósággá váltak. A bátyám rajongott a sci-fi irodalomért, így aztán én is próbáltam a nyomaiba lépni, de hamarosan lemondtam erről, és megmaradtam a Csillagok háborúja első részénél.
Hálás vagyok a szüleimért és a körülményekért, amelyek között felnőhettem, bár gyermekként nyilván lázadtam is sok minden ellen. Az élet ötven évvel ezelőtt nehéz volt, megtapasztaltuk a szegénységet, a hiányokat, de ez mind lényegtelen volt ahhoz a szabadsághoz képest, amelyet a csempekályha melletti olvasás vagy a Pajtás kutyánkkal való játszás jelentett.
Édesanyámtól a bele nem törődés makacsságát, a küzdelmes munka szeretetét, a soha fel nem adjuk erejét, édesapámtól pedig a csendes befele fordulást, az antikvitás és a szép szeretetét, az állatok barátságát hozom magammal. Szeretném, ha ezek engem is egyre jobban jellemeznének, és ezek azok az értékek, amelyek elvezettek ahhoz, akivé ma váltam.
Hol, hogy találkoztál a szociális testvérekkel, mi fogott meg, vonzott oda? Honnan ered a szerzetesi hivatásod?
Tizenhat éves lehettem, amikor hirtelen belém világított a kérdés, hogy mi az értelme mindannak, amit átélek, mi az értelme az életnek. A sok jó mellett azért megtapasztaltam az emberi gonoszságot is, azt, amikor a másiknak jó érzést okoz, hogy engem megalázzon, az iskolai közegben és a baráti-ismerősi körben sokféle csoportdinamikai jelenséggel találkoztam én is. Nehezen tudtam ezekkel a tapasztalatokkal mit kezdeni, naplót írtam, filozófiát olvastam, és keresgéltem a könyvekben valami eligazítást. Így akadt kezembe Prohászka kis prédikációskönyve. Egy kicsi zöldes, gyűrött fedelű könyvecske, benne kerestem a választ, és szembejött velem: a szeretetnek és Istennek van értelme ebben néha egészen sötét világban. A könnyeim potyogtak alá, amint ott ültem a kályhánk melletti kopott fotelben, amelyben felváltva ültünk, mikor apám, mikor én, később aztán, amikor apám magára maradt a házban, a kutyánk is. A könyvecske az idő és a költözések bermudájában eltűnt, de az elhatározás, amely annak nyomán született, megmaradt, reményem szerint örökre. Vallom, hogy a hivatásom Istentől fakad, hiszen ő beszél mindabban, ami velünk történik, a körülményekben, a szívünkben és az ő igéiben. Nekem csak egy feladatom volt, hogy ne engedjem ezt a felismerést elhallgattatni magamban. Ezután kezdtem el tudatosan szentmisére járni naponta, az iskolai órák előtt betértem az erzsébetvárosi szalvatoriánus templomba, majd az akkori káplántól beszereztem egy jó nagy zsolozsmáskönyvet, a Sík Sándor-félét, és egy nap, amikor az iskolában táskakutatást végzett az aligazgató, remegve gondoltam arra, mi lesz, ha felfedezi, milyen könyv van nálam, mert az osztálytársam a nyakában lévő kis aranykereszt miatt már megkapta a hatalmas pofont, és leparancsolták róla a láncot. A pofon nálam elmaradt, de az a történés is csak abban erősített meg, hogy szeretnék vértanú lenni, szenvedni és meghalni a hitemért. Tizenkettedik osztályban filozófia órán esszét kellett írni a példaképünkről, és bátran vállaltam, hogy az én példaképem Jézus. Aztán nem lettem vértanú. Közeledett a tizennyolcadik születésnapom, és mivel úgy tudtam, nincsenek működő szerzetesi közösségek, meg amúgy sincs olyan, amilyet én el tudnék képzelni, hogy egészen a világban él, de egészen Istennek, megkértem a gyóntatómat, hadd tegyek egy évre fogadalmat arra, hogy teljesen Istennek szentelem magam. Ez meg is történt, pont aznap kellett hozzá mennem, a város másik végébe, amikor kitört a forradalom. Nem értettem, miért van a nagy felbolydulás, miért pont most nem járnak a villamosok, amikor nekem megbeszélt találkozóm van, és fontos döntés előtt állok. Elindultam gyalog, a helikopterek köröztek, de gondoltam: egy életem, egy halálom, én elindulok, mert még a szüleim előtt kell hazaérnem, hiszen ez titkos akció volt részemről. A gyóntatói jelenlét csendjében kimondtam igenemet Istennek, aztán haza is értem a szüleim előtt, akik este elmondták, mi történik. Pár nap múlva a tankok mellett igyekeztem a szentmisére, és vártam a szabadulás óráját, amely bármit jelenthetett számomra, halált vagy életet.
Leérettségiztem, és Budapestre mentem felvételizni, azzal a szándékkal, hogy megkeresem, melyik az a rend, amelyben ezt a paradoxont meg lehet élni: egészen szerzetesi élet, de egészen apostoli, szakmai, világba belegyökerezett.
Berkecz Franciska testvérünk vonzó személyisége, akivel már az egyetemi felvételi ideje alatt találkoztam, és az általa kapott Sára testvér-életrajz teljesen levett a lábamról, és tudtam, hogy nekem itt a helyem. Én is olyan akarok lenni, mint akinek a nyakában van egy kerek érem, és az ujján egy IHS jegygyűrű. Aztán sok próbatétel következett, de kiállva a próbákat most boldogan ünneplem az ezüstfogadalmamat.
Szeretem a szociális testvéri lelkiséget, a mi sajátos utunkat. Mi ez az út? Hát nagyon egyszerűen és egy szóval ez egy jézusi út, egy keskeny út. „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet” (Mt 7,14). Mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy úton járjunk – egy keskeny jézusi úton. De az én keskeny utam mégse a te keskeny utad, mert mindenkinek adatik egy hivatás, amely csak neki szól. Jézus arra hív meg minket, hogy lépjünk rá a saját keskeny utunkra, amely elvezet minket a mennyei házba. Akármilyen is az út, egy biztos, hogy Jézus az út. És ha rálépek, akkor igazságban és élettel tele fogok járni rajta. Mi, szociális testvérek, egy olyan keskeny útra léptünk rá, amelynek hangulata más, mint például a piarista lelkiség útja. Mindkettő jó, mindkettő szép, és még sok más ilyen szép hangulatú út lehetséges az egyházban: ferences, jezsuita, bencés. A különböző hangulat az elemek különféle társításaiból származik, de mindegyiknek közös ágya Jézus. Egy kikövezett úthoz kell egy kis kavics–homok alap, aztán rá mindenféle formájú, méretű kövek. Így kell elképzelni a különböző lelkiségeket és hivatásokat. Az alap ugyanaz, a mintázat más.
Milyen a mi utunk, a szociális testvérek macskaköves útja? Mi csak négy elemet variálunk benne: bencés lelkiségi kövekből, a szociális tudatosság köveiből, a Szentlélek iránti elkötelezettség köveiből és a korszerűség köveiből építkezünk.
A 25 év alatt ilyen macskaköves utat jártam szimbolikusan és valóságban is. Sokfele köteleződtem el, és sok helyen szolgáltam mottóm szellemében, amelyet örökfogadalmamkor választottam: Mindenkinek mindene lettem, hogy sokakat megnyerjek.
Csíkszeredában és Kolozsváron voltál szerzetesi közösségedben, ezen kívül sokfelé jársz, sokakkal találkozol: hogy látod az egyházmegyét lelki szempontból, hogy látod az erdélyi katolikus közösséget?
Hát ez nagyon nehéz kérdés, mert nem szeretek általánosítani, és a fenomenologikus beállítottságom nem engedi, hogy valamilyen racionális következtetést vonjak le a tapasztalataimból. Inkább egy benyomást tudok megosztani, ami csak az enyém és szubjektív, valamint a vágyaimat ezzel a témával kapcsolatban. A benyomás arról szól, hogy egy vajúdó világban egy vajúdó egyház él, és talán arra is van szüksége a világnak. Az egyházmegye is vajúdik, egy régi és egy új állapot közötti átmenet mindig zűrös, háborgó, ha látszik, ha nem, és mi mindig transzferidőben élünk. Kell keresni az utat, a mást, a jobbat, és néha vissza kell menni oda, ahol még világos volt, hogy merre kell menni. Mi ezt a közösségben úgy fogalmazzuk meg, hogy visszamenni az alapítási karizmához, a Tűzhöz, amely elődeinket lelkesítette. Nekem ott van igazán egyházélményem, amikor egy olyan plébániai közösség életében vehetek részt, ahol megszólíthatok és megszólítható vagyok. Ahol a kommunikáció személyes és nem protokolláris, ahol engem személyesen, az én gondjaimmal együtt látnak és éreznek, és én is ugyanezt tehetem. A szociális testvérek lelkiségében van egy olyan, hogy szociális testvéri típusvonások, és az egyik ilyen típusvonás, amelynek jellemeznie kell minket, az az egyháziasság, vagyis az, hogy hűek vagyunk az egyház tanításához, szelleméhez. Ezt a testvéreink szenvedésükkel is megpecsételték, hiszen az egyházüldözés idején ezért ültek annyi éven át börtönben. Mi elköteleztük magunkat az erdélyi egyház és nép mellett már száz éve, és folytatni szeretnénk ezt az utat. Nemrégiben többünknek volt alkalmunk a közösségünkből a szászfenesi plébánia híveivel együtt elzarándokolni a Szentföldre. Nagyon hálásak vagyunk ezért az élményért: ott igazán megélhettük azt, hogy mit jelent kicsiben az egyház: jelen voltunk hívek, családosok és egyedülállók, papok és mi, szociális testvérek. Együtt érinthettük hitünk legszentebb titkát: a kereszt és feltámadás kövét. Ameddig ezt tehetjük, addig minden rendben van.
Pszichológiát tanultál, hogyan segíti hivatásodat, mit s hogyan tudsz használni belőle sokféle szolgálatodban?
Először az orvosi pálya felé indultam, mert pszichiáter szerettem volna lenni. Nagyon megfogott Benedek István Aranyketrec című könyve. De még tizenkettedikes koromban beszereztem a nagy pszichiátriai lexikont románul, hogy időben kezdjek el készülni erre a hivatásra. Aztán Budapestre kikerülve nem tudtam lépést tartani az oktatási rendszerrel, a kulturális sokkal, és abbahagytam az orvosi egyetemet, később teológiát tanultam és egészségügyi ápolást. Aztán hazajőve Kolozsváron végeztem el a pszichológia szakot már harmincévesen, és képeztem tovább magamat pszichoterápiában és klinikai pszichológiában. Ez az a terület, ahol otthon érzem magam, és ahol kialakítottam a saját szakmai víziómat, amely azért nem mindig egyezik a „mainstream” elképzelésekkel. Sok egyéb részképzést végeztem még utána is, a legutolsó a szupervíziós szakosodás volt, előtte pedig kognitív nyelvészetből doktoráltam érzelemkifejezés témában, a tavalyelőtt jelent meg a dolgozat könyvformában is. Kicsit szerteágazónak tűnik, de mégis van egy közös pont: az ember. Viktor Frankl szerint az embert nem lehet leredukálni egyetlen tudományra sem, és miközben szakosodunk egyik-másik irányba, ne felejtsük el, hogy az ember egy egységes egész, egy complexio oppositorum.
Ami szakmailag érdekel engem mint szociális testvért, az az, hogy miként lehet összeilleszteni a teológiát és a pszichológiát. Ennek volt konkrét kerete is, tíz évvel ezelőtt próbálkoztunk elindítani másokkal együtt egy katolikus teológus–pszichológus szakmai találkozó hagyományt, de aztán a negyedik kiadás után ez a kezdeményezés sajnálatos módon abbamaradt. Egy másik fontos projektem, ami viszont nem maradt abba, de most két évig szünetelt, az az Élet bőségben program szerzetesnővérek számára, amely egy több hónapos megújulási és pszichoterápiás program. Az eltelt tíz év alatt, mely alatt a program futott, sok román ajkú szerzetesnővérnek és néhány magyar ajkú nővérnek segítettem átkeretezni az életét és küldetését. Ebben a programban sikerült összeillesztenem mindazt a szakmai tudást, amit ez elmúlt években megszereztem. Ennek a programnak volt még egy csíki adaptációja is: a Komplex Szakmai Továbbképzés az Áradat Egyesülettel együtt. A Romániai Szerzetesnői Rendfőnöki Konferencia keretében sok képzést indítottam, szerveztem, tartottam, mindez elképzelhetetlen lett volna a pszichológusi és szupervizori szakmai hátterem nélkül.
A karizmánk egyik lényeges eleme az úttörés, ezért nemcsak a saját szakmám határain belül próbáltam az evangéliumi értékek szerint szolgálni, de kimerészkedtem más vizekre is, ahol éppen szükség volt rám, vagy ahol úgy láttam, van egy ínség, amelyre válaszolni kell, vagy amelyet mások még nem csinálnak. Részt vállaltam pasztorális szolgálatokban (hittanórák, jegyeskurzusok, gyerekfoglalkozások, lelkigyakorlat-kísérés), a médiában (az utóbbi években elég sokat írogattam), megjelentettem néhány kis könyvet, amelynek célja a jó és a szép megmutatása, hogy rányílhassunk arra, aki a tökéletes Jóság és Szépség. Gazdag évek voltak ezek, amelyekért hálás vagyok elsősorban Istennek, és azoknak, akikkel együtt dolgozhattam.
Hogy alakult a szociális testvérek erdélyi közössége az évek során? Mint elöljáró merre, hogy próbálod irányítani?
A kilencvenes évek elején még sok idős testvérünk élt, azóta ők lassan elköltöztek mennyei lakhelyükre, és az akkori fiatalok most ezüstösekké váltak. Csak a létszám csökkent, a lelkesedés nem. A romániai kerületünk (nemcsak erdélyi magyar, de román ajkú testvéreink is vannak) nincs egyedül, hiszen mi a többi kerülettel (tartománnyal) egy közös vezetés alá tartozunk, és közösen, a szlovák, kubai, amerikai és magyarországi testvérekkel együtt keressük, mire hív minket a jó Isten itt és most. A hatévenként sorra kerülő káptalanok megszabják az általános irányelveket, és ezeket helyileg igyekszünk még specifikusabban alkalmazni, kerületi szinten is kétévente megvizsgáljuk közösen, hogy merre kell haladnunk, mire kell hangsúlyt helyeznünk.
Elöljáróként a lelki kormányzás a feladatom a Szabályzatunk szelleme szerint. Ez számomra azt jelenti, hogy a mandátum idejére vállalom azt, hogy elöl járok, fürkészem, merre visz az ösvény, bátorítom a többieket, hogy merjenek előrenézni a jövőbe, az ismeretlenbe. És amikor elbizonytalanodnak, vegyem elő alapítóink történeteit, és kínáljam fel nekik.
Az ösvényt viszont nem egyedül választom ki, nekünk közösségi lelkiségünk van: igyekszünk együtt reflektálni az ínségekre, a jelenségekre és a Szentlélek hangjára legfőképpen.
Kerületünk apostoli munkája az utóbbi közel harminc évben világos irányvonalak mentén szerveződött, ezeket közösségileg ismertük fel kerületi gyűléseink, közös találkozóink alkalmával.
Az első a közösségformálás, amely számunkra különösen is fontos, hiszen kifejezi szentháromságos lelkiségünket. Ez van a szemünk előtt, amikor hallgatói kutatócsoporttal dolgozunk, vagy rákos megbetegedésben szenvedők közösségét működtetjük, amikor a kültagcsoportunkat erősítjük, amikor imacsoportot, gyermekcsoportot hozunk létre, vagy a fogyatékkal élők közösségét és a családokat bátorítjuk.
A második a szemléletformálás, a gondolkodásmódra való hatás, amely egyben a szociális testvéri karizma lényege is. Ezt tettük, amikor cikkeket és könyveket jelentettünk meg, amikor keresztény értékeket mutattunk fel nem egyházi környezetben, amikor előadásainkban és médiaszerepléseinkben felvállaltuk véleményünket.
A harmadik irány: a világ ütőerén tartani a kezünket, tájékozottnak lenni és lépést tartani a változandósággal: ez is hozzátartozik mindennapi életünkhöz. Slachta Margit testvér elgondolása szerint mi szellemileg vezető szerepre vagyunk hivatottak, fürkésznünk kell a háborgó tengert, hogy megóvjuk az óvatlanokat a vízbefulladástól. A halált hozó ideológiákra felhívva a figyelmet kínáljuk az életet szolgáló utakat.
A remény káptalani irányelvének az őrzése a feladatom a kerületben, és ez így hangzik: „Mint a Szentlélekből egyre mélyebben élő Istennek szentelt nők, radikális evangéliumi életünkkel mai világunkban a remény hordozóivá szeretnénk válni, kovászként hordozni az örömöt és a Jóhírt a társadalom valóságában, szolgálni az élet kultúráját.”
Tanulmányoztad a társaság múltját, életét, a nagy egyéniségeket, az akkori szociális helyzetben vállalt szolgálatukat. Hogy tudtok a mai szociális helyzetekben jelen lenni, megoldásokat találni?
Az apostoli munkánk hangsúlyainak kialakítása mellett az elöljáró fontos feladata a belső közösségi működés, a karizma tüzének a folyamatos táplálása. Ezt a célt szolgálta az a törekvésem, hogy a mandátumom alatt megismertessem a közösségben azokat az előttünk járt testvéreket, akiknek az élete kevésbé ismert. A lelki napokat már két éve ezekből az élettörténetekből szőttem össze hónapról hónapra, ezek felkutatása és kidolgozása komoly irattári elmélyülést feltételezett. Ebben a munkában közösen lelkesedtünk a titkárommal, Emília testvérrel, akinek munkája nyomán kezdett átláthatóvá lenni az irattár, és előkerültek olyan kincsek, amelyekről eddig nem tudtunk. Így kerültek elő azok a képek, amelyek a centenáriumi kiállításunkon láthatók, mint például Slachta Margit és Ikrich Auguszta testvérek a marosfői udvaron, vagy Sík Sándor és a testvérek a marosfői fenyőnk alatt és a hegy tetején Csíkszentdomokos irányába nézve. Vagy akár a kiállítás reklámképe is eddig teljesen ismeretlen volt számunkra.
A múltunkat természetesen nem a nosztalgia kedvéért tanulmányozzuk, hanem azért, hogy új inspirációt nyerjünk a jelenünkre és jövőnkre nézve. A nevünket hallva sokan azt hiszik, hogy szociális munkások vagyunk, és ilyenkor el kell magyaráznunk, miért is ragaszkodunk ehhez a névhez, és ez mit jelent. Úgy határozzuk meg magunkat, mint akik elkötelezik magukat a szociális tudatosság mellett, és nem a szociális munkára. Margit testvért idézve: minden szociális baj forrása a léleknélküliség, és a legszociálisabb tett a lélekmentés. Minden időnek megvan a maga lélektelensége A századfordulón nem létezett képzés a szociális munkára, ezt akkori testvéreink alakították ki: Szociális Képzőt alapítottak, itt, Kolozsváron is. Napjainkra az állam kiépítette a szociális hálózat rendszerét, és mi visszatérhettünk a kérdéshez: milyen lélektelenség van ma? Ma a közönyt, a posztkovid-félelmet és elszigetelődést, a szakmai és erkölcsi igénytelenséget, az elköteleződés hiányát, a hivatásnélküliséget kell orvosolnunk.
