Az ápolás kerül fókuszba májusban a Gyulafehérvári Caritas keretében. Azokra a munkatársakra irányítják a figyelmet, akik idősotthonokban ápolnak, otthoni beteggondozóként, falugondnokként, illetve megannyi más területen pártját fogják a támaszra szorulóknak. Az ápolók hónapja apropóján kérdezte Fancsali Barna Hadnagy Beáta farkaslaki ápolónőt Székelyudvarhelyen.
Hogy telik a mai nap, mivel indítottál?
Minden kedden reggel itt kezdünk a sterilizálással. Ez körülbelül egy órás folyamat, és azután indulunk ki terepre a betegekhez. A többi reggelt általában a családorvosi rendelőkben kezdjük, mert ilyenkor korán reggel nincsenek betegek. Receptet írunk, doktornőkkel, orvosokkal egyeztetünk, ha olyan betegről van szó, utána indulunk a betegekhez.
Mióta dolgozol ápolóként?
2006 májusától dolgozom a Caritasnál, akkor harmadéves diák voltam még. Amikor idekerültem, akkor beteggondozóként jöttem, és augusztusban, államvizsga után szakápolóként dolgoztam tovább a szervezetnél. Másodévesen szültem meg a fiamat, még egyéves nem volt, amikor Caritasnál kezdtem dolgozni és nagyon fontos szempont volt, hogy tudjak minél többet a gyerekem mellett lenni. Akkoriban az egyetemen minket még kihelyeztek a kórházhoz, aki szeretett volna, el tudott volna ott helyezkedni, de nekem ez fontos szempont volt, hogy minél több időt a gyerekem mellett tudjak lenni, és nem szerettem volna egy háromváltásos műszakban dolgozni. Jelenleg nagyjából 25–30 beteggel vagyok kapcsolatban a községben. A legtöbb ágyhoz kötött beteg, vagy műtét utáni kezelést igényel.
Ezért választottad a Caritast?
Igen, akkor még sok mindent nem is tudtam a szervezetről. Farkaslaka községben is ilyen induló-kezdő fázisban volt az egész, nem is ismertem a kolleganőt, aki előttem dolgozott.
Az elmúlt évekhez képest mi változott?
Most sokkal jobbak a körülmények, a járművek, a fogyóanyag ellátás, minden szempontból. Valamint az elején nem úgy mentem be egy beteghez, mint most. Most sokkal bátrabban megyek. A legtöbb ember már ismer is a falvakból, ha nem is konkrétan hozzá, de a szomszédhoz, rokonhoz, komaasszonyhoz már jártam. Most már sokkal közvetlenebben hívnak, már nem kell keresgéljem a házszámokat. Az elején kaptam egy öl dossziét a kolleganőtől, és házszámonként keresem a falvakban a betegeket. Nagyon sok minden változott, persze.
Hogy találnak meg téged?
Engem? (Elmosolyodik – szerk. megjegyz.) A községben szerintem olyan nincs, aki ne ismerne. Mindenkinek megvan a telefonszámom, és ha nem is a családorvosok által találnak meg, akkor biztos, hogy a telefonszámomat megkapják valakitől.
A testi ápolás mellett mennyire igénylik a lelki ápolást, a lelkitámaszt a betegek?
Nagyon sok esetben megtörténik, hogy a lelki részre nagyobb az igény, mint a szakmai részre. Az ellátás végén, mikor azt mondják, hogy „Beáta, az Isten áldja meg!”, szerintem egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy máshol, más helyzetben az ember megélne. A betegek sokkal jobban megnyílnak a saját környezetükben, otthon, mint egy kórházi ágyon.
Melyik az a történet, ami a legjobban megérintett téged?
A hosszú idő alatt, amióta itt vagyok, nagyon sok minden történt. Volt sikerélmény is és rossz élmény is. Ez idő alatt ismertem meg az egyik legjobb barátnőmet, aki asszisztensnő volt egy családorvosnál. Úgy adta az élet, hogy pont ő került olyan helyzetbe, hogy daganatos beteg lett. Hosszú időn keresztül kellett lelkileg és szakmailag is segítenem rajta. Most lesz három éve, hogy elhunyt, és nekem ez egy olyan élmény, olyan élethelyzet, amit sosem fogok elfelejteni. Végig ott voltam mellette, amíg betegeskedett. Ez olyan élmény, amit azóta is, ha visszagondolok, örömmel tudok elfogadni, hogy végig tudtam vele csinálni.
Hogyan tudod ezt magadban feldolgozni?
Otthon teljesen más környezet vár, a család, a mindennapok, mindig van elfoglaltság. Viszont nagyon sok olyan élmény van, amit szükséges, hogy utána feldolgozz magadban is. Sokszor a munkámat itt hagyom, amikor kiszállok az autóból, sok mindenről nem is beszélek a család előtt, de így, amikor bejövünk keddenként, találkozunk a kolléganőkkel, nagyon sok esetet átbeszélünk, megbeszélünk.
Mi motivál téged a mai napig?
Mikor kapcsolatba kerültem egyre több emberrel, egyre több beteggel, az kezdett el motiválni, hogy igenis szükségük van rám, és számítanak rám, minden nap várnak, és amikor jövök, elmondják, hogy az „Isten áldjon meg!”, szerintem ennél nagyobb dolog nem kell. Ez az én motivációm.
Milyen a Caritasnál dolgozni?
Az elmúlt tizenhét év alatt egy nagyon jó munkaközösség alakult ki. Szinte tényleg családias a hangulat. Ez is nagyon mérvadó szerintem, ha bárki változtatni szeretne munkahelyet, hogy milyen környezetbe kerül, milyen a társaság. Nagyon-nagyon jó itt, főleg a csapat, bármivel fordulunk hozzuk, mindig a segítségünkre vannak. Ugyanez van az önkormányzatnál is, Farkaslaka községben is: ha szükségünk van, támogatnak. Úgyhogy ez is nagyon fontos szerintem, mert vannak olyan helységek, ahol ez sem adott, úgyhogy ez is fontos, hogy kialakuljon a jó viszony. Továbbá fontos, hogy a családorvosokkal minden helyzetben együtt tudjunk dolgozni.
Mit üzensz a pályakezdőknek?
Nagyon-nagyon sok pluszt ad ez a szakma. Sosem tudod, hogy reggel mire ébredsz fel, mivel fogsz szembesülni, mert mindig jön egy új beteg, új környezet, mindig más emberekkel találkozol. Igazából nem is egy munkahely, hanem a mindennapjaink része. Ezt csak így lehet megélni szerintem. Ápoló szakmát szerintem az az ember vállaljon, aki szívét-lelkét bele tudja ebbe a szakmába tenni, és itt Caritasosként egész más élményekkel gazdagodik szerintem, mint egy kórháznál, mert sokkal jobban megnyílnak a saját környezetükben a betegek, sokkal jobban elmesélnek dolgokat, mint egy kórházi ágyon.
Kérdezett: Fancsali Barna
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
