A szent három nap misztériumáról

0
733
Az illusztrációként felhasznált keresztutat Vincze János készítette. Fotók: Bálint Lehel

A húsvéti szent három nap misztériuma keresztény hitünk alapja és kiindulópontja. Ezek tartalmáról és mélységéről gondolkodtak el a gyulafehérvári papnevelő intézet harmadéves kispapjai, Antal Endre, Tóth Gellért Huba, Barna Miklós István, Kiss Szilárd, valamint az intézmény elöljárója, Diósi Dávid dékán-vicerektor.

A Szeretet és az Igazság megtörése

Nagycsütörtök! A lelki fájdalmak napján Jézus szembesül azzal a ténnyel, hogy az a valaki, aki felismerte az Igazságot, az most megtagadja! Az áruló Júdás tudta lelkének mélyén, hogy Jézus megmutatta neki az igazságot, amelyet ő nem tudott elfogadni! Szerette, mégis ellene fordult, és ezzel arra mutatott rá, hogy felismerte Jézusban az Isteni erőt. Júdás csókja fényt derített az Igazságra! Egy csók, mely szeretetet fejez ki, de ez a csók a szeretet helyett mást fejez ki: a csók most fájdalmat jelentett! A csók áttörte a szeretet határait, megsértve ezzel az igazságot. De az igazság a szeretet által itt maradt a földön! A csók előtt Júdás is részesült az igazság szeretetéből, mert a később elárult Szeretet a kenyér és a bor színe alatt találkozott azokkal, akik körülötte szeretettel voltak. A szeretet kiszolgáltatásának pillanatában a kenyér és a bor élő Szeretetté változott! Két személy találkozott egy „darab” kenyérben, de az a kenyér csordultig volt Jézus Krisztus szeretetével. A kenyér maradt számunkra az emlékeztető, hogy Jézus szerette övéit és tovább akarta ápolni a szeretet kapcsolatát, és ezért a kenyér és a bor színe alatt közöttünk hagyta szeretetét. Mi minden nap találkozhatunk Jézus Krisztussal, a csókkal elárult Szeretettel, aki az Oltáriszentségben közöttünk hagyta a csókkal elárult valóságát! A Jézus Krisztussal való találkozásom csókkal kezdődik, és ez nem gond, csak ne csókkal végződjön! Nagycsütörtök a találkozás, a Szeretet és az Igazság megtörésének a napja!

Antal Endre

Isteni logika

Van-e annál nagyobb szeretet, amely önmagát olyan kezekbe adja, amelyek nem is olyan rég még a kalapácsot szorongatták? Nincs! Nincs, ugyanis ez meghaladja az emberi kereteket. A legmélyebb értelemben ilyenre csak az isteni logika képes. Szelíden a szótlan csendben, bársonyozott apró mennyben nemcsak a közelség jegyében mutatkozik, hanem főként azért, hogy a találkozásban a benne levő szép rútságunkat gyógyítsa. Mérhetetlen szeretet titkát helyezte a kezeinkbe. A biztost a bizonytalanra, az igazat az igazságtalanra, a szépet a csúfra, a csendet a zajra bízta. A veszély árán is az Úr szemrebbenés nélkül kockáztat: érted és értem. Önzetlen, halk szeretet ez, hogy találkozhassunk vele és táplálhasson bennünket. Hívogatása nem kirívó, hanem alázatos jelenlét, az Atyának tetsző legkedvesebb hála, csendes szívdobbanás, amelyre válaszként ő is dobogó, szeretetben elégni tudó szíveket remél.

Tóth Gellért Huba

A kapcsolatok vezércsillaga

Mire vágyunk, amikor találkozni készülünk egy szeretett személlyel? Mindenképp arra, hogy az a személy a legőszintébb önmagát adja. Semmiképp sem arra, hogy meglepjen valamivel, vagy hogy bárminemű hasznunk származzon belőle. A találkozásban mindenki a feltételek nélküli szeretet viszonzására vágyik. A szeretet, ha feltételekhez kötött, önmaga ellen tanúskodik, és már nem lesz az, ami. S honnan tanulhatjuk meg a lehető legigazibb szeretetet, ha nem magától az Eucharisztiától? A vele való találkozásban elégül ki a lélek, ugyanis a találkozások mintáját kapjuk a mindennapokhoz. Isten a legnagyobbat, a legtöbbet adja. Nem valamit, nem csupán erőt, békét, örömöt, hanem sokkal többet: önmagát adja. A felsoroltak csak esetleges velejárói és gyümölcsei egy találkozásnak. Hogy a másik meglep valamivel, az megtörténhet, de nem ez a lényeg. Elengedhetetlen: Istennel megtapasztalni az igazi találkozást, az odaajándékozás viszonzását, amely formál és gyógyít, alakít és szépít, hogy majd erre a mintára valósítsuk meg mindennapi találkozásainkat. Isten talán a határhelyzeteinkben tud a legerőteljesebben megnyilvánulni. Amikor az ember megtapasztalja, hogy már nem támaszkodhat az anyagi javaira, a hatalmára vagy az egészségére, s belátja, hogy ezek mind rendkívül bizonytalan alapokon állnak, akkor jut el a következtetésre, hogy függ egy rajta kívüli valóságtól. És ez nem csupán egy valóság, hanem annál is több: maga az Igazság. Ezt az Igazságot keresi mindenki (Mk 1,37). Megismerve szabaddá válok. Szabaddá minden elvárástól, feltételtől, haszonleséstől, és mindennapjaim találkozásai új értelmet nyernek, amelyeket állandóan az Eucharisztia (igazsága) táplál és éltet. Így válik az Eucharisztia kapcsolataim vezércsillagává.

Barna Miklós István

Találkozás az Úrral

Találkozások… Az emberi életnek természetes részét képezik, hiszen nem vagyunk áthidalhatatlan szigetek. Emberi kapcsolatokat nem lehet úgy fenntartani, hogy nincs meg benne a találkozás öröme. Egy természetes barátságban csak úgy mélyülhet el a barátság, hogy bizonyos időközönként találkozunk a másik emberrel. Ezt azonban nem akárhogy tesszük. Készülünk rá és figyelünk megjelenésünkre, viselkedésünkre, szavainkra. De kár ezekért fáradozni, ha nincs meg ezeken felül az őszinte, szabad és szívből jövő szeretet a másik iránt, amely képes időt szakítani a másikra, nem gondolva arra, hogy szegényebb leszek, ha időmet rá szánom.

Az Eucharisztiában jelen lévő Úr Jézussal is így vagyunk. A vele való találkozásaink részét kell képezzék az életünknek, hiszen kapcsolattartás és találkozás nélkül elhal a vele való létünk. Az Úrral való kapcsolatunk is csak akkor mélyül, ha rendszeressé tesszük a találkozást. Mint minden találkozásra, erre kell készülnünk a legtöbbet, hiszen nem akárkivel találkozunk. Maga az Igazság áll meg előttünk, aki kitárulkozik, hogy megismerjük őt. Viszont készület nélkül nem lehet. Szükséges az ottlét, és mint minden emberi kapcsolatban, itt is szükség van az egyén szabadságára. Egy kényszerített találkozásból a kapcsolat nem mélyülhet el. Valami még kell, a Szeretettel való találkozás szeretetet kíván, ami képes önként feláldozni idejét. Attól lesz az Úrral való kapcsolatunk igaz, ha szeretettel tesszük meg a találkozás alapvető lépeseit. Az Úr vágyik a velünk való találkozásra. Vajon mi is?

Kiss Szilárd

Szentségi „istenfogyatkozás”

Nagypénteken és nagyszombaton az egyház egyáltalán nem mutat be szentmiseáldozatot, s nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket, s míg nagypéntek „hiányosságát” úgy szoktuk magyarázni, hogy e napon arra a bizonyos napra emlékezünk, amikor maga az örök főpap mutatta be véres áldozatát a kereszten, nagyszombaton a csendes sírban fekvő Krisztusra szoktunk utalni. A nagyszombat csendje, minden elevenséget nélkülöző, „lefagyott” hangulata elgondolkodtathat bennünket arra vonatkozólag, hogy milyen kietlen, reménytelen és kilátástalan is volna emberi sorsunk, ha Isten nem látogatna meg kegyelmével a szentségekben. A nagyszombat – mondjuk ki bátran – a szentségektől való böjtölés napja. A tudatos megvonás ezen gondolata egyáltalán nem idegen a liturgia számára. Gondoljunk csak a nagyböjtben fellelhető szem- és fülböjtre a liturgiában. Nagyszombattal – a nagyböjt utolsó napjával – ez a megvonás – mondhatnánk – eléri csúcspontját: a szem és a fül eddigi böjtje az istentalálkozástól való böjtöléssé tornyosul. A szentségi „istenfogyatkozás” napja ez. Nagyszombat ordító csendessége érteti meg velünk igazán, hogy mi, emberek Isten nélkül sosem válhatunk emberekké.

A szép győzelme a rút fölött

Sosem ragyogott tisztábban – a tetszelgő udvarlásától mentesebben – egy emberi arc a világtörténelemben, mint az Atya akaratában megnyugvó Krisztus arca a kereszten. Isten végsőkig menő szeretete sosem tündökölt igazabban, mint Jézus vérző arcán a Golgota hegyén. A szenvedő isteni szolga arcán a szép a rútba öltözik, hisz itt, ezen a szent helyen az igaz nem halhat meg a szép olcsó esztétizmusának oltárán, hanem éppen fordítva, a szépnek kell meghalnia az igazért. A szépnek csorbát, kínt, vért, halált kell szenvednie az igazságért. A kereszten felkiáltó, megtépett, töviskoronával torzított istenarc rút: maga az áldozatban megnyilvánuló rút, amely az igazért történt áldozatának gyümölcseként a feltámadáskor szépként tündököl. A megdicsőült szép gazdagabb lett, hisz magán viseli a megdicsőült rút bélyegét, a szép magán hordozza az igazért elszenvedett sebeinek immáron tündöklő nyomait. Miközben a rút égbekiáltó „varázslata” megtörik, a szép ereje még inkább kicsúcsosodik, hisz ettől a pillanattól kezdve – dicsőségesen fénylő sebei felmutatásán keresztül – minden őt szemlélőt emlékeztet az igazságért vívott véres harcáról s az egész világmindenséget átölelő győzelméről. A szép átformáló ereje pontosan a kereszten, majd pedig a rút tanújaként sírba zárt, meggyötört test feltámadásával válik mindannyiunk számára hitelessé. A szépben tündöklő rút a feltámadás fényében átlényegül, s így a szép már nem csak önmaga, hanem „élettörténetének” felragyogása, amelyhez szükségszerűen, lényegesen, hozzátartozik a rút átlényegülésének a prezentálása. A dicsőség fényében megmutatkozó rút már nem a halál, hanem a halál halálának hírnöke, s mint a szép totális áldozatának integráns része a remény szónoka.

Diósi Dávid

Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/15-ös számában.