„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter 1,1–2)
A feltámadás ünnepén szeretek mindig visszatérni a Szentírás első két mondatához, amely számomra egy csodálatos történetnek a nyitánya. A teremtő Isten alkotóereje kezd kibontakozni, és ez az erő nyilvánul meg az évezredek távlatából egészen a mai napig, amikor mi is arra kapunk meghívást, hogy részesei és szereplői legyünk ennek a csodálatos, jövőbe mutató történetnek. Az idézett mondatok összefoglalják azt, amit élettapasztalatunkból ismerünk, hisz sokszor nehezen hordozzuk életünk pusztaságának és sötétségeinek terhét. Ugyanakkor ezek a mondatok közvetítik számunkra a meghívást is, mert Isten éltető Lelke bennünket is a megújulásra és az újjászületésre rendelt az Atya üdvözítő terve szerint.
Az elmúlt napokban egy vallomásra figyeltem fel egy rádióadásban. Egy idős ember beszélt az életről, az élet értelméről és a jelen valóságokról értekezett. A következőket mondta: „Nehéz egy olyan világban élni, amelyben állandóan a miértekkel szembesülsz. Belefáradtam már abba, hogy válaszokat keressek a sok miértre. Nézzék meg, mi minden történik a világban. Mennyi veszély leselkedik ránk! Mennyi igazságtalanság keseríti meg életünket! Világunk rossz irányba halad. A teremtő Isten bizonyára nem ezt akarta. És mégis egy ilyen világban menetelünk. Miért?”
Gondolatébresztő volt számomra ennek az idős embernek a vallomása, és azóta is visszhangzik bennem a kérdés: „Miért?” Isten valóban nem ilyennek akarta ezt a világot. Erről tanúskodik a Szentírás első fejezete, a teremtéstörténet, aminek felolvasásával kezdtük húsvéti vigíliánk olvasmányainak sorát. Ha vállaljuk, hogy tovább olvassuk Isten sorait, és jelen vagyunk abban a történetben, amelybe belehelyezett bennünket, akkor megváltásunk történetében ma is felismerhetjük a miértek sorozatát, amelyek átszövik a megújult élethez vezető utunkat. Húsvét ünnepének fényében arra hívom kedves ünneplő testvéreimet, figyeljünk együtt a következő két minket is érintő miértre.
„Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?!” (Lk 2,49)
Meglepő lehet, hogy a feltámadás ünnepén Jézus gyermekségtörténetének ezt a mondatát elevenítem fel. Egy mélyebb megfontolás után viszont az idézett mondatból kiolvashatjuk azt, hogy a tizenkét éves Jézus, aki szüleivel a Tóra előírásaink megfelelően a pászka ünnepére elzarándokol a jeruzsálemi templomba, nem csak az ősök hagyományának tisztelőjeként van jelen az ünneplő tömegben, hanem saját húsvétjának megünneplését kezdi el nyilvánosan. Édesanyjának adott válaszában Jézus arra a küldetésre mutat rá, amelyre már az agg Simeon is emlékeztette Máriát a gyermek Jézus bemutatásakor. Jézus ismét „a templomban van, nem mint lázongó a szülei ellen, hanem éppen mint engedelmeskedő, azzal az engedelmességgel, amely a kereszthez és a feltámadáshoz vezet” (Joseph Ratzinger, A názáreti Jézus, III.). A kérdés, amellyel Jézus meglepi szüleit, bennünket is megállásra és önvizsgálatra kell késztessen. A feltámadás ünneplése részünkről is feltételezi azt, hogy ismerjük Jézust és tisztában legyünk az ő küldetésével. Próbáljuk megérteni tanítását, üzenetét pedig engedjük át azokon a falakon, amelyeket sokszor és sokféleképpen emelünk Isten közeledő szeretetének az útjában. Jézus feltámadását csak akkor tudjuk igazán ünnepelni, ha életünk minden napján hozzá társulunk, és befogadjuk őt a mi életünkbe. Életünk megújulása is csak ott kezdődhet el, ahol találkozunk vele a tanításban, a bajok gyógyításában, de még a szenvedésben is, mert Isten atyai szeretete benne és általa nyilvánul meg előttünk. Javunkra válik a húsvét, ha kérdésére határozottan tudunk válaszolni: „Miért kerestetek?” Mert ismerjük, mert benne látjuk életünk sikerének az útját, mert rá merjük bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot, mert fontos számunkra a vele való kapcsolat. „Atyám dolgaiban kell lennem” – mondta ő, mintegy meghívásként, „hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3).
„Miért keresitek az élőt a halottak között?” (Lk 24,5)
A feltámadásra vonatkozó beszámolók közül előszeretettel szoktuk idézni a hét első napján, kora reggel a sírhoz siető asszonyok történetét. Az események súlya alatt, fájdalmukat hordozva siettek elvégezni a még szükséges teendőket az eltemetett Jézus körül. Olyannyira magukba voltak temetkezve, hogy a nyitott sír látványa fokozta bennük az aggodalmat és a fájdalmat, és megakadályozta őket abban, hogy rátaláljanak a reménység és a találkozás útjára. Lukács evangélista, aki megörökítette ezt a történetet, nem véletlenül jegyezte le, hogy a nyitott és üres sírnál, amikor ezek az asszonyok ragyogó ruhába öltözött két férfival találkoznak, a földre szegezték a tekintetüket. A földre szegezett tekintet a szomorúság, a fájdalom, a veszteség és kilátástalanság jele egy befejezettnek vélt történettel szemben. Az angyalok szava viszont nem csak egy egyszerű közlés akar lenni a feltámadásról, Isten csodálatos üdvözítő tervéről. Az új kovász, amelyről később Szent Pál apostol írt a korintusiakhoz (1Kor 5, 6b–8), a nyitott és üres sírnál már erjedni kezdett, hogy átjárja és termékennyé tegye azok életét, akik nyitottak a megújulás előtt. „Miért keresitek az élőt a halottak között?!” A kérdés itt is önvizsgálatra késztet, mert a keresztény ember életében a feltámadás nyomot kell hagyjon. Ezért van az, hogy húsvét vigíliájának ünneplésekor az egyház minden évben arra hív bennünket, hogy gondoljunk saját keresztségünkre, és mint éltető kovászt, újítsuk meg a keresztségi fogadalmunkat. Lépjünk ki életünk megszokottságából, és felfrissült hittel, megújult szándékkal helyezkedjünk el a reménység és az öröm éltető forrásainál. A húsvéti gyertya ezt jelképezi számunkra: Jézus Krisztusban, aki legyőzte értünk a halált, megjelent számunkra a növekedésünkhöz szükséges fény, amelynek gyógyító forrása nem alszik ki számunkra, ha a közelében maradunk. Ezért oly időszerű ismét rávilágítani saját hitünkre és annak hatásaira a mindennapi életünkben. A külsőségeken túl a feltámadás csodája a mélységekhez vezet el bennünket, ahol hitünkkel az élő Isten megismerésére juthatunk. Az idei húsvéti ünnepen, amikor annyi sok megpróbáltatás éri a világot, élő és jövőbe mutató hittel kell közelednünk egymáshoz. A sötét világban az Élőt kell keresnünk, és őt, Jézust kell egymáshoz vinnünk.
A Teremtés könyvének első mondatai húsvéti hangulatot sugallnak. A miérteken túl új reménységre hívnak, mert Isten tovább munkálkodik az ember javára. Jézus Krisztus által egészen közel jött hozzánk, hogy kérdéseinkre és szorongásainkra választ és útmutatást kapjunk. Nyissuk meg életünket előtte és a húsvéti események tanúihoz hasonlóan, a sírhoz siető asszonyok és tanítványok társaságában, azokkal együtt, akik a pünkösdre várva megtapasztalták az élő Krisztust az emmauszi úton, a bárkában, a halfogás közben, vagy zárt ajtók mögött a közösségben engedjük, hogy az örömhír, a megújult élet üzenete megérintsen bennünket. Jézus ma is él! „Minél közelebb kerül valaki hozzá, annál inkább bevonja őt életébe, és megváltó szenvedésének misztériumába” (Joseph Ratzinger, A názáreti Jézus, III.). Engedjük, hogy a megváltás nagy műve rajtunk keresztül új reményt hozzon a szenvedő világnak.
Minden kedves testvéremnek kívánom, hogy Krisztus feltámadásának ünnepe legyen az igazi béke forrása, élessze fel bennünk a megújulás utáni őszinte és elköteleződésre kész vágyainkat.
Böcskei László nagyváradi megyés püspök
