Nagyheti utunkon most boldogemlékű püspökünk két gondolatát kapcsoljuk össze: megfigyelte, hogyan imádkozik népünk, s megfogalmazott egy erőteljes, a mai helyzetben is aktuális imát. Imádkozzunk vele, hogy az ő lelkületét, tiszta, elfogulatlan, mélyen Istenbe gyökerezett gondolkodását tudjuk megérteni, követni.
Sokszor megnézem az imádkozó embereket, akik napközben a templomba betérnek. Mind gondterhelt, szenvedő emberek. Sokan fiatalok, mások öregek, de szinte látszik, ahogy az imádkozó arcok az oltárra néznek, hogy a fiatal vállakat is meghajlítja valami teher, ami lehet nemcsak anyagi, hanem lelki gond is: a lélek aggodalma önmagáért vagy másokért.
S olyan nagy hit és bizalom van ezeken az imádkozó arcokon, és megerősödés, új reménység sugárzik róluk, amikor elhagyják a templomot. […]
Háborúból jövünk. Szörnyű dolgokat láttunk, cselekedtünk, éltünk és szenvedtünk végig. Térdig gázoltunk a vérben, az egymás vérében. A civilizált népek hat éven át égő csóvákat dobáltak egymás házára, s kajánul kacagtak, ha a szomszédot a kigyúlt házból köntös nélkül menekülni látták. Hat éven át zuhogott a testvérgyilkos Káin husángja, s a hullamezők fölött a nemzetek üzleteken törték a fejüket. Vértől és bűntől vagyunk mocskosak tetőtől talpig. Alázattal, térdre roskadva, felnyitott kebellel és tenyerünkre vett szívünkkel kérjük Istent, hogy könyörüljön rajtunk, szabadítson meg bűnös önmagunktól, adjon új szívet és lelket; és adjon egymás iránt és a népek között több szeretetet.
