Abban az időben a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van:
Angyalainak megparancsolta:
A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!”
Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
Mt 4,1-11
Nagyböjtbe lépve Jézus megkísértésének történetével imádkozunk. Az Úr Jézus kiszolgáltatottá válik a pusztában, és megtapasztalja az emberi lét törékenységét, illetve azt, hogy milyen kísértésekkel kell megküzdenie. A birtoklás, a hiúság és a hatalom kísértései az emberi élet olyan helyzeteit érintik, amikor elkezdjük félteni a magunk épségét, egészségét, integritását, és olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyek biztonságérzetünket erősítik. Éhes vagy? Egyél gyorsan! Ne engedd meg magadnak az éhség érzetét! Értéktelennek érzed magad? Tegyél fel egy képet a közösségi médiára, és várd a megerősítést! Nem tudod véghezvinni az akaratodat? Keress olyan helyzetet vagy személyt, ahol és akire hatást tudsz gyakorolni!
Az Úr Jézus a pusztában meg akarta tapasztalni emberségünk fő kísértéseit, amelyek átszövik mindennapjainkat. Ő, aki egész életét imádságban töltötte, és aki az Atyával való kapcsolatából táplálkozott, kimegy a pusztába, és radikálisan megtapasztalja, hogy mit jelent, ha az ember magára marad. A puszta nem egy romantikus hely, hanem annak szimbolikus tere, amikor semmim sincs. A kérdés: mihez nyúlok? Próbálok istenné válni, és kimenekülök a helyzetből olyan eszközökkel, amelyek nem Istentől valók és a magam ügyeskedéséből származnak; vagy engedem, hogy Isten betöltse a bennem levő űrt úgy, abban a ritmusban, ahogy ő akarja? Ez nem könnyű, és Jézus is valóságosan, saját testében tapasztalja ennek feszültségét és próbatételét.
A nagyböjt arra ad lehetőséget, hogy az aszkézis, a lemondás által teret készítsünk Istennek, és az Istentől való függést megtapasztaljuk. Amíg az életünk úgy van berendezve, hogy mindig van hova nyúlnunk, ha bajban vagyunk és szükséget szenvedünk, addig nehéz ezt megtapasztalni. Az aszkézis annak módja, hogy tudom hordozni a bennem levő ürességet, nem akarom egyből betölteni. Átadom Istennek az irányítást, hogy ő adja meg, amire szükségem van, úgy, ahogyan jónak látja. Nem könnyű türelmesnek lenni és kivárni. A kisebb felajánlások, lemondások célja az, hogy az életem középpontjába egyre inkább Isten kerüljön. Mi az, amiből kevesebbet szeretnék a nagyböjt folyamán, ami túlságosan leköti a figyelmemet? Mi az, amiből viszont többet szeretnék, és ami az Istennel való kapcsolatomat erősítené: a Szentírás olvasása, a személyes imaidő, lelki olvasmányok, böjtölés, alamizsna, a szeretet gyakorlása? Életem hány százalékát irányítom én, és hol adom át a kontrollt Istennek?
András Csaba SJ
