Van egy ismerősöm, szerinte a házasság csak egy darab papír. Na jó, nemcsak egy ilyen ismerősöm van. Hosszú évek óta élnek párkapcsolatban. Már közelednek a negyvenes éveik felé. Randevúk, összeköltözés, majd közös lakás. Aztán egy kiskutya. Esetleg kettő. Munka, ebéd, edzőterem. Ez az ideális. Nehogy elvesszen az individuum. Nehogy sérüljön az egyéniség. Nehogy a minimálisnál több kompromisszumra kényszerüljön. Nehogy az egyéni közösségivé váljon. Mert akinek a házasság csak egy darab papír harmincon túl is, az lelkileg sérült ember, aki retteg az elköteleződéstől. A megoldást ellenben nem a szembenézésben, önismeretben, pszichoterápiában látja, hanem a maga párkapcsolati elveinek normalizálásáért folytatott mindennapos háborúban. Megérdemlem, nekem jár, határaim, vágyaim, óhajaim, enyém, én – minden az énről, az egyénről, az egóról szól. Háttérbe szorítjuk az elvet, ami a kis csoportokat, a csőcseléket anno civilizációvá emelte: a közösségben való gondolkodást. Archeológusok felfedezték, hogy egyszer egy kisebb vándorló csoport egyik tagjának eltört a lába. Az állat ilyen esetben hátrahagyja a sérült falka- vagy csordatagot, mert lelassítja a többieket, a hátrahagyott pedig egyedül elpusztul. Ezek az ősemberek viszont kezdetleges sínbe tették a törött lábat, és a csoport egyik tagja hátramaradt a sérülttel, hogy ápolja. Az egyik kutató szerint ekkor kezdődött a civilizáció.
„Biztosan nem volt gyerekszobája” – mondogatjuk a nehezebben alkalmazkodó emberekre. Abban a bizonyos gyerekszobában tanulunk meg szeretni, elfogadni, megérteni és megértetni, kompromisszumokat kötni, empatikusnak lenni. Családban tanulunk meg együtt élni. Alkalmazkodni. Közösségivé válni. Embernek lenni. A szakításhoz elég két bőrönd. A válást ezerszer átgondoljuk. Nem ragadjuk csak úgy meg a tollat és firkantjuk alá a papírt. Mert ígéretet, fogadalmat tettünk egymásnak és Istennek. A házasság értéke az aláírt papír fölött áll. Ahogy egy monarchiában a korona nem csak egy méregdrága fejdísz, hanem eszme, ami az összetartozás érzését és az isteni mércének való megfelelés motivációját adja. A párkapcsolat nem a cél, hanem az előszoba. A házasság pedig a család öle, fundamentuma, a civilizáció gyökere. A segítségnyújtás, adás-kapás, az én mivé válásának tanodája. Szüntelen vetés és aratás, az egyéniség valódi próbája, hiszen az, hogy kik vagyunk, mennyire tudunk szeretni és mekkora fejlődésre vagyunk képesek, abban látszik meg igazán, hogy hogyan bánunk a házasságunkkal, házastársunkkal és legnagyobb felelősségünkkel: a gyermekkel.
