Régi könyvek lapjai között nemcsak szövegek, hanem történetek is rejtőznek: egykori tulajdonosok,olvasók, papok és közösségek nyomai, amelyek az erdélyi egyházi könyvkultúra és művelődéstörténet kevésbé ismert fejezeteibe engednek betekintést. Ezt a gazdag örökséget tárják fel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár munkatársai a RomKat.ro portálon indított Mit olvastak régen a papok? című sorozatukban. Ennek egyik különösen figyelemre méltó története a zetelaki plébánia könyvtárában felfedezett, 1493-ban Nürnbergben nyomtatott prédikációsköteté, amelyből világszerte mindössze 39 példányt tartanak számon. A több mint ötszáz éves ősnyomtatvány nemcsak ritkasága miatt értékes: egykori tulajdonosainak bejegyzései évszázadok olvasási szokásairól tanúskodnak. A csíksomlyói műhelyben restaurált kötet felfedezésének és megmentésének történetét Benedek Árpád és Pál Péter mutatja be.
A zetelaki plébániai könyvtár
Az erdélyi egyházközségek értékes történeti levéltárai és könyvtárai gondos lelkipásztorok törődése révén őrződtek meg és maradtak fenn az utókornak. Professzionális feldolgozásuk és korszerű tárolásuk speciális körülmények között történik erre a célra létesített gyűjtőközpontokban. Göthér Gergely zetelaki plébános érdeklődésére 2024 októberében a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár munkatársai a zetelaki plébánia többségében 18–19. századi nyomtatványokból álló, 769 kötetet magába foglaló könyvgyűjteményét tisztításra és preventív konzerválásra beszállították az érsekség Csíksomlyón található könyv- és papírrestaurátor műhelyébe.
A zetelaki könyvek elsősorban a lelkipásztori képzést szolgálták. Négy kötetet a 16. században nyomtattak, 19 a 17. századból való, míg 109 kötet a 18. Században kerül ki a nyomdából. Az állomány jelentős részét egykori plébánosok (Szeles János, Sebestyén Mózes, Andrásy József, Szabó Péter) és más birtokosok (pl. Páll Albert, Szőts József) hagyatéka gyarapította, néhány kötet pedig pálos kolostorokból, illetve erdélyi püspököktől (Batthyányi Ignác, Mártonffy József) származik.
Az incunabulum felfedezése
Az állomány tisztítása egyben lehetőséget nyújtott a könyvek egyenkénti átnézésére, értékesebb darabok kiszűrésére, a könyvek belsejében rejtőző hivatalos levéltöredékek, szentképek, plébániai hirdetések feltárására és azonosítására, esetenként a levéltári állományokba történő visszaosztásra.
Az állományvédelmi munkamenet folyamán a szakemberek egy értékes gyűjtőkötetet, kolligátumot (önállóan megjelent kiadványok utólagosan egybekötve) találtak a gyűjteményben. Bernád Rita-Magdolna és Muckenhaupt Erzsébet kutatásai révén vált ismertté a könyv részletesebb története. A kolligátum első kötete egy 18. századi magyar nyelvű nyomtatvány, amelyet a kolozsvári Jezsuita Akadémia Tipográfiájában adtak ki 1744-ben. A rövid nyomtatvány gyászbeszéd, amelyet Radnóti Balog József jezsuita atya mondott el Mikes Mária, gróf göncruszkai Kornis Antal fiatalon elhunyt első felesége temetése alkalmából. Címe: Legjobb rész, mellyet ez árnyék világból ki költözvén az maga Istenes, jámbor jó-erkölcsű, és boldog halála által az örökké-valóságban magának választott méltóságos gróff Mikes Mária asszony. A kolozsvári halotti prédikációskönyv jelentős család- és művelődéstörténeti forrás is egyben, bemutatja Kornis Antal politikai pályáját az erdélyi katolikus arisztokráciában, valamint a család Mária-tiszteletét és egyházi mecenatúráját (kolozsvári jezsuita templom, Mária-oszlop, Lorettói kápolna) is.
A szakemberek számára a kolligátum második kötete okozta a legnagyobb meglepetést, mivel ősnyomtatványként sikerült azonosítani. Címe: Sermones „Paratus” de tempore et de sanctis. Vagyis a mindennapokra és a szentek ünnepeire mondott prédikációk, melynek szerzője egy bizonyos Paratus álnévvel illetett személy. A fellelt nyomtatvány Anton Koberger nürnbergi műhelyében jelent meg, nyomtatása 1493. december 23-án fejeződött be. A nemzetközi ősnyomtatvány-adatbázis szerint a kiadvány ritka, világviszonylatban is csak 39 példányt regisztráltak. Sem Magyarországon, sem Romániában egyetlen darabot sem jegyeztek ez idáig.
A könyv egykori tulajdonosai
A kötet posszesszor-bejegyzései alapján a könyv útja is nyomon követhető. Első ismert tulajdonosa Pécsi István lemhényi licenciátus (1672) volt, majd a 18. században négy egymást követő zetelaki plébános birtokába került. A művet Bálintffi János (1755), Bíró Pál (1777), Lukács György (1783), majd végül Szeles János (1796) is forgatta. A kötet sorsa a Pécsi István és Bálintffi János közötti időszakban sajnos nem rekonstruálható pontosan.
A zetelaki példány tulajdonosi bejegyzéseiből – melyeket a könyvtest különböző lapjaira írtak be a könyvet birtokló plébánosok – láthatjuk, hogy évszázadokon keresztül olvasott, használatban lévő könyv volt, ezzel is magyarázható a könyvtest sérült, hiányos állapota (füzetek hiányoznak az elejéről és a végéről is) és az idők folyamán a sérült lapokon ejtett kezdetleges javítgatások, kiegészítések. Ugyanakkor nem ismerjük az eredeti borítóját sem a műnek.
A restaurálás főbb lépései
A jelenleg is látható, fatáblás félbőrkötés lényege – amely egy klasszikus, elegáns és tartós könyvkötészeti technika –, hogy a könyv gerince és a borítótáblák sarkai bőrből készültek, míg a táblák többi részét úgynevezett márványpapírral borítják – valószínűleg a 18. század közepén készítette egy könyvkötő, amikor az ősnyomtatványt és a gyászbeszédet egy kötetbe fűzte.
A könyvtest sérült állapota és nem utolsósorban kiemelkedő értéke indokolttá tette a szakszerű helyreállítást, restaurálást, melyet Benedek Árpád könyvrestaurátor végzett el 2025 januárja és márciusa között a csíksomlyói műhelyben. A kötet első lépésként száraz tisztításon esett át, melynek során a restaurátor puha szőrű ecsetet, latex szivacsot és radírt használt a papír kíméletes kezelése végett. A tisztítás során megfigyelhető volt, hogy a könyvtest számos pontján a fűzőcérna elszakadt, ezért az ívek kimozdultak a helyükről, lapjainak szélei szakadozottá váltak. Ezért a restaurálási folyamat megkövetelte a borító leválasztását és a könyvtest teljes füzetekre történő szétbontását. Az ősnyomtatvány lapjain korábbi beázás nyomai is láthatók voltak, melyek gyakori károsodásai a régi könyveknek. Ebből azt feltételezzük, hogy korábban olyan helyen tárolták, ahol a könyv közvetlenül érintkezett a vízzel, ilyen lehet például egy rosszul záródó ablak alatti tárolás esőzés alkalmával. A vízfoltokat a papírból kioldódott, majd a száradási vonalon lerakódott savak, cellulóztörmelékek és szennyeződések okozzák. Ezen lapok vízfoltjainak tisztítása vizes tisztítással történt, a több száz éves nyomdafesték stabil volt, víz hatására nem oldódott, ugyanakkor az íráshordozó is jó megtartású merített papírból készült. A sérült, hiányos lapszéleket úgynevezett fátyol-, illetve japánpapírral egészítette ki a szakember. A tisztítás és kiegészítés után a füzeteket len-kender cérnával az eredeti öltésnyomokon újravarrta, valamint új előzékpapírral látta el a könyvtestet. Ezek után a gerincet szívópapírral újrakasírozta, és enyvezéssel formára igazította a könyvtesthez. A sérült fatáblás borítót savmentes kartonra cserélte, és az eredetivel megegyező félbőr borítással látta el. A restaurálás után tárolódobozt készített a könyvtest számára, amely biztosítja a könyvtest fizikai védelmét, továbbá a tárolásnak szakmailag megengedett körülmények között tartása növeli a könyv élettartamát: hőmérsékleti határérték 15–20 0C, relatív páratartalom 44–55%.
A restaurált mű a Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltár és -Könyvtár kutatótermében férhető hozzá, ahol a zetelaki plébánia teljes régikönyv-gyűjteménye is található.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/42. számában.
