Az emeritus pápa, XVI. Benedek pápa 95 éves korában, 2022. december 31-én, szombaton visszatért az atyai házba. Korábban Jakubinyi György nyugalmazott érseknek a pápával való találkozásait felidéző írását olvashatták, illetve Jitianu Liviu, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Karának egykori dékánhelyettese Benedek pápa püspöki jelmondatából (Az igazság munkatársa) kiindulva fejtette ki gondolatait. Most Andrei Marga egykori BBTE-rektor, volt tanügy-, illetve külügyminiszter XVI. Benedek pápa halálára írt megemlékező írását közöljük.
Érdeklődésem Joseph Ratzinger iránt akkor kezdődött, amikor kolozsvári filozófia–szociológia szakos hallgatóként a vallástörténet kurzuson az egyház híres aggiornamentóját vizsgáltuk, amelyről a II. vatikáni zsinat döntött. Nem volt világos, hogy ki alakította ki, de idővel rátaláltam a fő szerzőre – Joseph Ratzingerre. Ráadásul a felülmúlhatatlan Bevezetés a kereszténységbe (1968) című művének olvasása elindítja az olvasót a megélt kereszténység irányába, amely viszonyítási ponttá vált.
Ezután lehetőségem volt arra, hogy kapcsolatba kerüljek a Joseph Ratzinger körül lévőkkel, és abban a kiváltságban részesültem, hogy XVI. Benedek fogadott. Az abszolút ma. Joseph Ratzinger teológiája és filozófiája (Absolutul astăzi. Teologia și filosofia lui Joseph Ratzinger) című, Ratzingernek szentelt monográfiámban (2. kiadás, Meteor Press, Bukarest, 2017) felidéztem a meghatározó találkozásokat.
Most, hogy a nagy gondolkodó az öröklétbe távozott, mindez emlékké válik. De a hátrahagyott műve és az emberi példája annak az embernek, akit méltán tartanak „az elmúlt öt évszázad pápái közül a legnagyobb teológusnak”, megmarad az emlékezetemben.
Az olvasók évtizedek óta találkozhattak Joseph Ratzinger, a bíboros, majd XVI. Benedek könyveivel.
A professzor könyvei – a Volk und Haus Gottes im Augustinus Lehre von der Kirche (1954), a korszakalkotó Einführung in das Christentums (1968) és a Das neue Volk Gottes. Entwürfe zur Ekklesiologie (1969), az Eschatologie – Tod und ewiges Leben (1977) és a Theologische Prinzipienlehre. Bausteine zur Fundamentaltheologie (1982) – Joseph Ratzingert a teológia megújítói közé emelték. A II. vatikáni zsinaton szakértőként (peritus) való részvétele lehetőséget adott arra, hogy a lehető legjobban kihasználja felkészültségét a zsinati kijelentések megfogalmazásában. A fundamentális teológia és dogmatika professzoraként Bonnban, Münsterben, Tübingenben és Regensburgban Joseph Ratzinger az akkori német teológia pezsgő környezetében olyan kutatásokat végzett, amelyek megváltoztatták a krisztológiát és az ekkleziológiát.
Joseph Ratzingernek a münchen-freisingi érsekségre, majd a római Hittani Kongregációba való belépése kétségtelenül növelte ismertségét. Először került egy nagy formátumú filozófus és teológus a kongregáció élére, amely a régi Szent Officium helyébe lépett. Joseph Ratzinger, aki 1978-ban lett bíboros, továbbra is alapvető fontosságú írásokat készített. Olyan kötetek, mint a Das Streit um die Moral: Fragen der Grundlegung ethichen Werte (1984); Biblical Interpretation in Crisis: On the Question of the Foundations and Approaches of Exegesis Today (1989); Politik und Erlösung (1986); Wendezeit für Europa? (1992); Wesen und Auftrag der Theologie (1993); Salz der Erde. Christentum und Katholische Kirche an der Jahrtausendwende (1996); Gott und die Welt (2000); Glaube, Wahrheit, Toleranz (2003), és természetesen a Katolikus Egyház Katekizmusa (1992), valamint a Dominus Jesus (2000) dokumentum – tisztázták a kor dilemmáit és iránymutatóvá váltak.
A Benedek pápaként megjelent írásai a Wort Gottes. Schrift – Tradition – Amt (2005) című kötettel kezdődtek, amely „paradigmatikus” tanulmányokat gyűjtött össze a pápaságához. A Primat, Episcopat und Successio Apostolica (1961) című munkáról van szó, amelyben Joseph Ratzinger elutasította a „papalizmust” a hagyomány felélesztése és az „apostoli utódlás” olyan értelmezése nevében, amely „az Ige élő jelenléte a hitvalló személyes tanúságában”. A Zur Auslegung des Trienter Traditionsdekret (1965) című művében arra volt kíváncsi, hogyan jut el a Jézus Krisztusban megvalósult kinyilatkoztatás az emberekhez, és hogyan marad jelen a történelemben. Végül a Schriftauslegung im Widerstreit – zur Fragen nach Grundlagen und Weg der Exegeze heute (1989) könyvében a bibliai exegézis módszereire vonatkozó, egy „új szintézis” felé haladó „önkritikus reflexiót” javasolt.
Joseph Ratzinger pápaként adta ki A názáreti Jézus (2006) című monográfiát, a pápák történetében az elsőt. A műben Jézus mély elfogadását javasolja a világnak. A teológus úgy lép a történelembe, mint aki a küszöböt jelenti az igazi Jézushoz való visszatérés útján. „Napjainkban is – írja a pápa – az üdvösség abban áll, hogy „igazán valóságossá” váljunk. Ezt csak akkor érhetjük el, ha újra felfedezzük Jézus Krisztus igazi valóságát, és rajta keresztül felfedezzük a helyes és igazságos élethez vezető utat” (The Essential Pope Benedict XVI. His Central Writings and Speeches, Harper, San Francisco, 2007). Joseph Ratzinger számára – a Romano Guardini által megnyitott úton – a kezdetektől felmerült probléma az volt, hogy újra felfedezze Jézust olyannak, amilyen volt! Jézus „igazi arca” így ismét teológiai és több mint teológiai témává vált „Isten misztériumának” újbóli felelevenítésével. Joseph Ratzinger lett a korszak legjelentősebb gondolkodója, aki kifejezetten vállalta Jézus Krisztust.
Joseph Ratzinger mindenkinél jobban faggatta a történelmi Jézusba vetett hitet. Hozzájárult az egyházról alkotott felfogás megváltoztatásához is. A fiatal teológus már a Volk und Haus Gottes in Augustinus Lehre von der Kirche (1954) című doktori munkájában elhatárolódott az újskolasztikától a „bajba jutott, szenvedő, kérdező ember” javára. Die Geschichtstheologie des heiligen Bonaventura (1959) című habilitációs értekezésében a személy önkonstrukciójában látta a földi történelem csúcspontját.
Az önkonstrukció horizontjáról indultak Joseph Ratzinger kezdeményezései: elhatárolódása a neoszkolasztikától; a kereszténység megújítása keretét adó egyház vállalása; korszakalkotó hozzájárulása a II. vatikáni zsinathoz és a zsinat határozatainak egészként való elfogadására való felhívása; szüntelen érvelése a krisztocentrikus kereszténység mellett; polemikus távolságtartása a politizáló teológiáktól; a modernitás visszásságait figyelembe vevő, körültekintő aggiornamento választása; az egyház, Európa és a mai világ fejlődésének eredeti értékelései. Ez a saját személyiségének a kiindulópontja, abból kiindulva, ahogyan a Dogma und Verkündigung (1973) című könyvében írta, hogy „embernek lenni nem egyszerű, statikus adottság, amely készen adatik az egyénnek, hanem olyan, ami mindig magában foglalja az emberré válás új imperatívuszát”.
Ma már kéznél van az első naprakész életrajz Joseph Ratzingerről: Peter Seewald – Benedikt XVI. Ein Leben (Droemmer, München, 2020, 1250 oldal) – a rendelkezésre álló forrásokat kimerítő írás. A nyugtalanító megállapítás az, hogy „Joseph Ratzinger életét annak a kérdésnek szentelte, hogy vajon a názáreti ember valóban a Messiás, Isten fia-e” (1015. o.). A választ nemcsak a hatalmas monográfiában, A názáreti Jézusban adta meg, hanem az általa választott életben is – egy olyan életben, amely megfelel Jézus elvárásainak! Azt is mondta: „Krisztus nem ígért nekünk kényelmes életet. Aki komfortra vágyik, az rossz helyen van Jézusnál” (803. o.).
Ratzinger bíboros háromszor kérte II. János Pál pápát, hogy hagyja jóvá lemondását a Hittani Kongregáció éléről, hogy visszatérjen Németországba és beteljesítse a teológiáját. A pápa ekkor adta a híres választ: ebben a világban Jézust sem vette le senki a keresztről, így a misszió folytatódik.
Joseph Ratzinger már a II. vatikáni zsinaton felszólított „a horizontok megnyitására, a kereszténység forrásaira való reflexióra, az igehirdetés hitelességére, annak a liturgiának az újrafelfedezésére, amely Isten szavának öröméért esedezik” (837. o.). Meggyőződése volt, hogy nem a hatalom, a büszkeség és a hiúság kell hogy foglalkoztassa azokat, akik nyilvános szerepeket vállalnak, hanem a felelősség. Valóban, míg a katolikus keresztényeket képviselte, nem azt kérdezte, hogy a hivatal milyen hatalommal ruházza fel, hanem azt, hogy az arányban áll-e a felelősséggel (806. o.). Pápaként azt mondta munkatársainak, hogy „nem azért dolgozunk, ahogy sokan mondják a munkánkról, hogy kiterjesszük a hatalmat. Nem a presztízsért dolgozunk, nem azért dolgozunk, hogy bővítsünk egy vállalkozást vagy bármi ilyesmit. Az igazságon fáradozunk, hogy a világ útjai megnyíljanak Krisztus előtt” (814-815. o.). Azt is mondták, hogy „a modern kor egyetlen pápáját sem érdekelte kevésbé a hatalom” (836. o.) mint olyan.
Joseph Ratzinger számára az volt a mottó, hogy egy magasztos ügynek való elkötelezettségben önmagunk maradjunk, még akkor is, ha a rólunk alkotott vélemények alaptalanok és igazságtalanok. Ő minden körülmények között illusztrálta ezt.
Joseph Ratzinger már jóval pápává választása előtt a világ egyik legtöbbet emlegetett személyisége volt. Valószínűleg senkit sem ért annyi támadás, mint a hit tisztaságáért felelős kongregáció megalkuvást nem ismerő prefektusát. A „páncélkardinális” és az „Isten rottweilere” csak két rosszindulatú kifejezés volt a forgalomba hozott rosszindulatú jelszavak közül. Különösen, mivel a világ már akkor is hemzsegett a semmittevőktől, akik megszállottan címkéket aggatnak fel másokra, amikor nincsenek érveik. Joseph Ratzinger azonban töretlenül folytatta útját, és minden alkalommal meglepte a világot.
II. János Pál halála után Meissner bíboros azt mondta Joseph Ratzingernek, hogy el kell fogadnia a péteri széket. A válasz váratlan volt: „Te teljesen megbolondultál… Nem vagyok a legegészségesebb. Imádkozz, hogy elkerüljenek” (767. o.). Kihívójának, Martini bíborosnak előzőleg azt mondta, hogy nem akar pápa lenni: „Nem akarok, és ha ezt a barátainak is elmondja, hálás leszek érte” (781. o.).
A 2005. áprilisi konklávé során Ratzinger bíboros szokatlanul gyorsan megszerezte a pápává választáshoz szükséges kétharmad plusz egy szavazatnyi többséget. Saját bevallása szerint: „Kereszttűzbe kerültem, és imádkoztam Istenhez, hogy ne az én vállamra helyezze ezt a sorsot. De Isten nyilvánvalóan nem hallgatott rám… Azt hittem, hogy befejeztem életem művét, és csendesebb éveket reméltem”.
De a körülötte lévők emlékeztették Joseph Ratzingert Jézus szavaira: „Legyen meg a te akaratod, Uram”. Egy másik bíboros pedig így szólt hozzá: „Ha az Úr arra kér, hogy »kövess!«, akkor emlékezz arra, amit prédikáltál. Ne ellenkezz! Légy engedelmes, ahogy a nagy pápáról mondtad, aki hazatért.” Joseph Ratzinger felidézte a saját maga által mondottakat és a „ne féljetek!” bátorítást.
Néhány évvel XVI. Benedek 2005-ös megválasztása után Bergoglio bíboros, akiből később Ferenc pápa lett, így nyilatkozott a sajtónak: „A történelemnek abban a pillanatában Ratzinger volt az egyetlen ember, akinek megvolt a megfelelő nagysága, bölcsessége és tapasztalata a megválasztáshoz” (779. o.). Idővel, az összes adatot összevetve, kijelenthető: „Joseph Ratzinger azok közé az emberek közé tartozik, akik azt mondják, amit gondolnak, és azt teszik, amit mondanak” (1021. o.). Úgy vélte, hogy csak a hit, a gondolat és a tettek egyesítésével vívható ki a tisztelet.
Joseph Ratzinger pápaságának érdemei egyre inkább napvilágot látnak, és alig lehet őket felsorolni: például senki sem ismerte jobban az egyházat – természetesen tanulmányokból, de a világ minden táján a helyszíni kapcsolatokból is. A történelem addigi legnagyobb egyházát vezette – a katolikus hívek 67%-a már afrikai, ázsiai, latin-amerikai volt. A 15. században élt II. Piusz óta nem ült olyan magas műveltségű személyiség Szent Péter székében, mint Joseph Ratzinger (811. o.). Ő, mint mondták, „a hit titkainak megfejtésében új bölcsességgel” (809. o.) érkezett. Ebben a székben először ült a modernitás elsőrangú teoretikusa (808. o.) és a posztmodernitással szembenézni képes gondolkodó. Ő volt az első pápa, aki szembeszállt a globalizációval, és amellett érvelt, hogy a megoldás a kereszténységben rejlik. Eddig egyetlen pápa sem lépett túl ilyen mértékben a papságon (868. o.), és avatkozott be a világ irányáról szóló vitákba.
Ratzinger bíboros és az akkori évek legjelentősebb filozófusa, Jürgen Habermas már 2004-ben halhatatlan vitát kezdeményezett a „posztszekuláris társadalom” témakörében. Még soha egy pápa sem tisztázta ilyen világosan, hogy mi a „szeretet (Liebe)”, a lényege annak, amit Jézus hirdetett (862. o.). A római pápa szava még soha nem jutott el ennyi emberhez – elmélkedéseit azonnal átvette a média szerte a világon (826. o.). Egy pápa írásai jobban elterjedtek, mint valaha. A történelemben először fordult elő, hogy az enciklikák – mint az elődje által írt Fides et Ratio (1998), illetve az általa jegyzett Deus caritas est (2006), a Spe salvi (2007), a Caritas in veritate (2009) és az utódjára maradt Lumen Fidei (2014) – a legkülönfélébb könyvesboltokban világszerte keresettek voltak. Tartós fényt vetettek a hitre, az értelemre, a szeretetre, a reményre, a gazdaságosság fontosságára, a hit mélységére. Az „író pápa” (1027. o.) soha nem látott mértékben szólította meg az embereket (829. o.). Joseph Ratzinger mindenekelőtt bebizonyította, hogy a hit kegyelme képes mozgásba hozni az emberek életét.
XVI. Benedek a Köln melletti mezőn minden idők legnagyobb vallási összejövetelén szolgált – közel kétmillió résztvevővel, nyolcszáz püspökkel, tízezer pappal. A legmeggyőzőbben érvelt a kereszténység közbeszédben való jelenléte mellett (960. o.), változásokat hozott a liturgiában (873. o.), az egyházak és vallások egységében (952. o.), a szegénység elleni küzdelemben. Megindította az „emberi ökológia” programját (972. o.) és a világ új értelmezését (985. o.) mint a nemzetközi politika alapját.
Joseph Ratzinger koherens víziót dolgozott ki a késő modern társadalomról. Pápaként az akkori társadalmak „pusztaságáról” beszélt. „Ott van a szegénység pusztasága, az éhség és a szomjúság pusztasága. Ott van az elmagányosodás, a megtört szerelem pusztasága. Ott van az Isten hiányának, a lélek kiüresedésének a pusztasága, ahol már nem ismert az ember méltósága és útja.” A „pusztából” nem vezet kiút. „Nem az erő, hanem a szeretet (Liebe) a megoldás” (802. o.). Joseph Ratzinger sürgető felhívása így szólt: „építsük a szeretet közösségét a Teremtő terve szerint, amelyet Fia által ismertetett meg velünk” (820. o.). Mi menthet meg minket, ha nem a szeretet, kérdezte gyakran.
Joseph Ratzinger szembesült kora történelmének nehéz témáival. A kereszténység zsidó alapjainak újra megtalálása és az egyház posztskolasztikus alapokra helyezése, az erő alkalmazása és a vallás közötti különbség tisztázása, a korunk valóságával elégedetlen iszlámra tekintés, a modernitásra irányulás, a vallás nyitása a tudományos forradalom felé és az „új humanista szintézis” megfogalmazása folyamatosan foglalkoztatták. Tudta, hogy a történelmet törekvő népek, gyakran rátermett elitek, de gazemberek is írják. A történelemírás leegyszerűsítésével szemben rámutatott, hogy emberként nem tudjuk megfejteni a történelem minden titkát (842. o.), a megértés gyakran „megbocsátás és megbékélés”.
Joseph Ratzingerre címkéket ragasztottak, amelyeket a hamisítók a tudatlanság könnyedségével terjesztenek. Az a közhely, hogy „a nemzetiszocialista mozgalom tagja” volt, rátapadt. Csak ez tévedés, mert akkor még gyerek volt, és 1945-ben, amikor a gimnazistákat is mozgósították, dezertált. Megbélyegezték, hogy ő egy „konzervatív”. Akik ezt a címkét használják, nem teszik fel maguknak az egyszerű kérdést: mire utal Joseph Ratzinger hagyományhoz való ragaszkodása, amelyet természetesen megvallott? Egyszerűen fogalmazva, a teológus valójában az emberek emberségének a védelmezője volt. Azt is ráaggatták, hogy a hierarchia képviselőjeként nem lépett fel a pedofília és más deviáns viselkedés ellen. Ez figyelmen kívül hagyja azt a tényt, amelyet végül egyes sajtóorgánumok felfedtek, hogy maga Joseph Ratzinger volt az, aki pápaként is kezdeményezte az elkövetők felelősségre vonását az egyházi és polgári bíróságokon. Beragadt, hogy lemondott, amikor nem tudta uralni a „bankválságot és más válságokat a Római Kúrián belül”. Ez is tévedés, ezek a dolgok természetéből fakadó válságok voltak, amelyek nem érintették a pápát.
Joseph Ratzinger szabályt formált abból a Jézus által megfogalmazott elvből, hogy „aki nagy akar lenni, az legyen a szolgátok” (Mk 10,44–45). Arra kérte azokat, akik közéleti szerepet vállalnak, hogy testesítsék meg ezt az alapelvet. Egy pápa számára – mondta Joseph Ratzinger – „nem a következő választás számít, hanem az azt követő ítélet” (55. o.), és „ha egy pápa csak tapsot kap, akkor valami nincs rendben” (808. o.).
Joseph Ratzinger mindig megmutatta, hogy az embernek embernek kell maradnia, még a hozzá legközelebb állókkal szembeni gesztusaiban is. Ő maga mindig tett ilyen gesztusokat. Amikor például egy titkár dokumentumokat lopott a pápa irodájából és a sajtónak adta azokat, azonnal megbocsátott neki. Sokan megjegyezték, hogy XVI. Benedek „túlságosan gyengéd volt ellenségeivel, és nem tett elég egyértelmű lépéseket ellenük”. Ez nem az ő útja volt! Tudta, hogy milyen kemény a világ valósága. Még azt is kérte mint pápa, „imádkozzatok értem, hogy félelmemben ne meneküljek a farkasok elől” (805. o.).
„Isten kertjében dolgozó munkásként”, ahogyan magára tekintett, XVI. Benedek megértette, hogy idejét a kötelesség szolgálatára használja. Nézzük meg a pápai időbeosztását. Reggel fél hatkor ébredt. Ezt imádság, majd szentmise követte a kápolnában. Reggeli után a pápa 30-45 percben tájékoztatást kapott a levelezésről, majd további 45 percben rátért a dokumentumok tanulmányozására, az audienciákra és a római egyházmegye ügyeire. Tíz órakor a pápa elolvasta a nemzetközi sajtót. Délelőtt 11 és délután 1 óra között audienciák voltak, és a Vatikán egyes területeiért felelősökkel vizsgálták meg az ügyeket. Az ebédszünet után dokumentumolvasás és a problémák megoldása következett. Benedek este 6-7 óra között megbeszélést tartott a legfontosabb munkatársakkal. Hetente több száz döntésre váró ügy érkezett a pápai hivatalhoz. Este háromnegyed kilenckor a pápa magánprogramra ment, ami koncertek, versenyek, filmek megtekintését, valamint a másnapi szentmisére és elmélkedésekre való felkészülést jelentette. A kedd szabad volt, illetve a hét egyik napját XVI. Benedek az írásnak szentelte.
Természetesen XVI. Benedek hasznát vette hatalmas műveltségének. Beszélte a klasszikus nyelveket (héber, görög, latin), összesen tizenegy nyelvet. A francia, az angol és az olasz nyelv a legjobban értettek közé tartozott; a spanyol és a portugál nyelvet is ismerte. Azonnal alkalmazkodott a beszélgetőpartner által javasolt nyelvhez.
Egyesek hajlamosak a körülményeket biztosítani a ranglétrán felfele haladóknak, olyan indoklásokkal, mint hogy „ő ilyen”, „ő így látja a dolgokat”, „ő a főnök!”, „ez a politika!”. Joseph Ratzinger esetében nem volt ilyen indoklás. Az ő személyisége egészen más volt. A Jézus követésére és az emberekben rejlő emberség ápolására irányuló érett döntése köré épült.
Andrei Marga (fordította: Szász István Szilárd)
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/3-as és 2023/4-es lapszámaiban.
