Különböző korszakokban különbözőképpen készültem és éltem meg egy-egy évlezárást, évkezdetet. Voltak egészen gondtalan, derűs, vidám szilveszterezések, és volt olyan év is, amit betegséggel, gyásszal kezdtem-kezdtünk. Az utóbbi években a szerkesztőségi munka általában év végére úgy sűrűsödött, hogy leginkább pihenéssel, lazítással telt a teljes karácsonyi vakáció, nem is lehetett másképp, mert nem lehetett volna bírni a folytatást különben. Minden évben szeretnék nagyobb tudatosságot, több egészséges önszeretetet megfogadni, kevésbé belemerülni a munkába, a kötelességteljesítésbe, és többet, sokkal többet lenni emberek között. Előbbi, a munka nagyon átköltözött a virtuális térbe, emiatt az idő mintha relativizálódott volna, túlságosan is összefolyik a munka és a magánélet ideje. A feladat jellege is olyan, a média, a sajtófigyelés teljes embert, figyelmet követel, mint ahogy egyébként minden hivatásként megélt munka, de különösen is az emberekkel, az emberek életével kapcsolatosak. És ezekben fenyeget leginkább a kiégés, a belefáradás. Pontosan azért vannak nagyobb rizikónak kitéve a segítő szakmákban dolgozók, mert ez olyan típusú munka, amit nem lehet nyolc óra után szögre akasztani, abbahagyni. Ahogyan egy jó orvos, ápolónő érdeklődik a betegéről, ahogyan egy tanár, tanító, nevelő nem tud az iskolából hazaérve közömbös lenni tanítványa iránt, ahogyan a jó pap mindig készen áll arra, hogy egy jó szóval vagy akár személyes jelenlétével enyhítsen a szükségen, valahogy úgy a jó médiás is folyton ugrásra készen figyel eseményekre: nem tud úgy jelen lenni egy rendezvényen, hogy ne jutna eszébe, erről hírt kell adni, hadd részesüljön mindenki, az is, aki nem lehetett jelen, egy-egy remek kezdeményezés öröméből…
Munkamánia vagy egészséges szolgálatkészség? Számomra az egyensúlyozás akár életmottó is lehetne, mert hajlamos vagyok végletekben gondolkodni, és ennek bizony fájdalmas következményei tudnak lenni, a fizikai szenvedésig. Azért írok erről, azért erről írok, mert úgy tapasztaltam, többeknek gondja-baja ez, de nem illik szólni róla, különösen nem egyházi körökben. Pedig reális gond, és sokkal-sokkal jobban kellene egymásra és magunkra e szempontból is figyelnünk! Ezzel a gondolattal búcsúzom az óévtől és kezdem az újat, keresem a helyes, a nekem megfelelő egyensúlyt, és ezt kívánom minden kollegának, olvasónak is!
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/1-es számában.
