Mindenszentek ünnepén az emberek ellátogatnak a temetőkbe, felkeresik szeretteik nyugvóhelyét, virágot visznek, gyertyát gyújtanak, emlékeznek. És vannak olyanok is, akik nemcsak saját elhunytjaik sírhelyénél állnak meg, de gondolnak azokra is, akikhez régóta nem jár ki senki.
Egy kovásznai fiatalokból álló kis csapat nemcsak elhunyt szeretteik nyughelyét látogatja meg évről-évre: november elsején, késő délután találkoztak a templom előtti kis téren, ahol közösen imádkoztak és gyertyát gyújtottak a néhai kovásznai plébános, Kovács Gábor szobra előtt, emlékezvén az elhunyt lelkipásztorra. Majd – ahogyan már tették az elmúlt években is – ellátogattak a kovásznai temetőbe azokhoz a sírokhoz, ahol nem találtak gyertyát vagy virágot, amelyet az emlékezés napjaiban senki sem nem látogat meg. Imádkoztak az ott nyugodalmat lelt lelkekért, majd gyertyát gyújtottak és elhelyezték azokat a síron.
A gesztus nemes: emlékezni az elődökre, imádkozni értük. Sok fiatal ilyenkor talán más, érdekesebb elfoglaltságot keres, de számukra fontos volt, hogy kilátogassanak a temetőbe, s felkeressék az elfelejtett sírokat úgy, hogy nem keresik az okát annak, hogy miért maradt magára a nyughely. Hogy miért teszik mindezt ezek a tizenéves fiatalok? A válasz egyszerű és keresztényi: amikor ezekért a halottakért imádkoznak, akkor a feltámadásba vetett hitünket vallják meg és irgalmasságot gyakorolnak az elhunytakkal szemben. Az imáikkal elért lelki javakat értük és lelki üdvösségükért ajánlják fel.
Jánó Árpád kovásznai akolitus
