Elhatároztuk, hogy elbeszélésünk rendjében, mellyel szentséges Ferenc atyánk csodáinak bemutatására vállalkoztunk, valamennyi közt elsőnek azt a nagy csodát említjük meg, melyet a világ megintésére, felrázására, sőt megfélemlítésére szánt a gondviselés. És ez a rend keletkezése, ezután a meddőnek termékenysége és a sokféle népnek születése.
Elgondolkodva szemlélte, hogy a régi világ a bűnök fertőjében vergődik, hogy az egyházi rendek messze eltérnek az apostoli ösvény követésétől, hogy a bűnök éjszakája sietős útjának már felénél tart és a vallási életre mélységes csend borul, mikor íme, egyszerre a földön termett az új ember, váratlanul új sereg tűnt elő, és a népek álmélkodva szemlélték az apostoli megújulás jeleit. Egyszerre felragyogott az ősegyház réges-régen feledésbe merült tökéletessége, melyről annyi csodálatos dolgot hallott a világ, de melynek eleven példáját senki sem látta. […] lám, az apotolok ideje óta még soha ilyen hatékony és csodás intésben nem volt része a világnak. […]
Valóban, ennek a rendnek nincsenek teli éléstárai, sem zsúfolásig megrakott magtárai, sem nagy kiterjedésű földbirtokai, hanem csodálatos módon abból a szegénységből él, mely méltóvá teszi a mennyek országának bírására. Ó, isteni gyöngeség, erősebb az embernél, mely keresztünkön viseli a dicsőséget és bőséggel árasztja el szegénységünket!
[…] fiakban bámulatosan rövid idő alatt megsokasodott a rend, hanem azt is, hogy megdicsőült, mert azok közül, akiket szült, számosan már a vértanúk koronájával ékeskednek, másokat viszont hitük tökéletes megvallásáért a szentek sorában tisztelünk.
Ferenc, az új ember, egészen új és különös csodával tündökölt, mikor egy egyedülálló, előtte még soha és senkinek meg nem adott kiváltsággal, tudniillik a szentséges sebhelyekkel felékesítve jelent meg, és így a halál testében hasonlatossá lett a Keresztrefeszítettnek testéhez. Ezért bármit mondjon róla az emberi nyelv, még mindig sokkal kevesebbet mond, mint amennyit megérdemelne. Fölösleges itt okot keresnünk, hisz csodával állunk szemben; de ugyanúgy fölösleges előzmények után is kutatnunk, hiszen egészen egyedülálló jelenséggel van dolgunk. Valóban, Isten emberének minden igyekvése, magán- és nyilvános életében egyaránt, az Úr keresztje körül forgott, és attól az időtől fogva, hogy a Keresztrefeszített zászlója alatt kezdett vitézkedni, életét a kereszt legkülönbözőbb titkai szőtték át.
Így, mikor megtérése kezdetén búcsút készült mondani a világ csábításainak, a kereszten függő Krisztus így szólította meg őt imádsága közben, s képemásának ajkáról ezen ige hallatszott: „Ferenc, menj, és állítsd helyre házamat; mert látod, hogy egészen romokban hever.” És attól az időtől kezdve szívébe kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az Úr kínszenvedésének emlékezete; valami csodálatos áthasonulással hordozta magában és szíve azonnal olvadozni kezdett, mihelyt szólni kezdett a Kedves. Avagy nem keresztbe öltözött-e maga is, mikor a bűnbánatnak a kereszt jelével megjelölt ruháját öltötte magára? Bár ez a ruha már csak azért is megfelelt szándékának, mivel szenvedélyes rajongója volt a szegénységnek, talán még ennél is hívebben fejezte ki a szentnek a kereszt titkára vonatkozó felfogását; mert miként lelke befelé a keresztrefeszített Úrba öltözött, azonképpen teste is kifelé minden porcikájában Krisztus keresztjének vértezetét viselte, és a mögéje zárkózott sereg az alatt a lobogó alatt harcolta Isten harcát, mellyel Isten egykoron a lázadó szellemek hatalmát megtörte. […]
Szilveszter testvér, az első testvérek egyike, egy minden tekintetben példás életű szerzetes, egyszer egy aranykeresztet látott kinőni a szent szájából, mely kinyújtott karjaival csodálatos módon átfogta az egész világot. Szavahihető feljegyzésből olvassuk, hogy Monaldus testvér — egy életében, erkölcseiben és erénygyakorlataiban egyaránt kitűnő szerzetes –, mialatt boldogságos Antal testvér a kínszenvedés titkáról beszélt, testi szemeivel keresztrefeszített állapotban látta boldogságos Ferencet.
