† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.”
Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek.
Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: »Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz.« Nem ezt mondja-e inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?« S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait?
Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”
Lk 17,5–10
„Növeld bennünk a hitet” – hangzik el a tanítványok ajkáról a mai evangéliumban. Lukács evangéliumának korábbi szakaszaiban, a Jeruzsálem felé vezető úton Jézus szájából több alkalommal elhangzik a radikális elköteleződés kívánalma. A tanítványok, érezvén gyöngeségüket, Jézushoz fordulnak, hogy növelje bennük a hitet. Nem könnyű megfogni a hit tartalmát. Általános értelemben az értelem készségét jelöli, mely igaznak fogad el valakitől valamit. Sokkal mélyebb és élőbb rétege a hitnek a személyközi kapcsolat: a bizalom, a ráhagyatkozás, a kontroll átadása valakinek egy bizonyos dologban. Ez nemcsak Istennel szemben kihívás, hanem önmagunkkal és másokkal szemben is. Azzal együtt, hogy nagyon sérülékeny területről van szó, mégis a hit az, amire az életet építhetjük: ez ad erőt a reggeli felkeléshez, bizalmat szavaz a másik embernek, segítséget mer kérni, és megnyílik Isten felé, akitől elfogadja az életet, és akitől egyben kéri is azt, tudatosítván saját erejének fogyatékosságát és elégtelenségét.
Olyan kérésről, kegyelemről van szó, amire nagyon nagy szükségünk van manapság. Több fáradt, fásult, válságba jutott emberrel találkozok nap mint nap, és megfogalmazódik bennem, hogy mennyire jó lenne visszaadni a hitet a fiatal, de az idősebb generációknak is. Milyen jó lenne csillogó szemű férfiakkal és nőkkel találkozni az utcán, akik nem nyugszanak bele az áldozatiság szerepébe, hanem kreatívan tesznek azért, hogy az életük jobb legyen. Ezzel a hittel tudnak odafordulni meggyötört testvéreikhez is, ébren tartva a hitet: lehet, hogy ma nehéz volt számodra, de az élet valódi értéke mégis az, hogy Isten szeretetébe, örömébe, teljességébe belekóstolhatunk, és hogy önmagunkat szeretetből megoszthatjuk.
Az Úr Jézus telve Szentlélekkel és a Teremtő Atya a világon fellelhető minden rossz, hiányosság ellenére, mégis bíznak és hisznek. Milyen érdekes, hogy az Isten, aki mindent tud és mindent lát, mégsem depressziós, melankolikus, sőt újra és újra az emberre bízza a teremtett világot, hogy felelősségének tudatában gondoskodjon róla. Ha látásunk homályos is, ha néha elcsüggedünk is, érdemes imában a Szentháromsághoz fordulni, és ráhajtanunk fejünket, hogy beleérezhessünk abba a látásmódba, ahogyan Isten szemlél minket: aki a sötétség ellenére a fényt keresi, a romlás közepette építeni akar, és azt mondja: „Elközelgett Isten országa” (Lk 10,19). Hitetlenségemben mi az, amiben újra bízni szeretnék? Minek lenne jó újra bizalmat szavazni, szenvedéllyel égni?
András Csaba SJ
Az írás megjelenik a Vasárnap 2022/40-es számában.
