A július 31-én véget ért jubileumi Szent Ignác-évet Székelybőn zárták a magyar jezsuiták. Alkalom volt ez arra, hogy rácsodálkozzanak Isten gondviselő jóságára és szeretetére, aki a különböző szálak – vágyak, történetek, szándékok – összefonásával ünnepet ajándékozott az embereknek. Az Ignác ötszáz évvel ezelőtti megtérésére és négyszáz éve történt szentté avatására emlékező jubileumi esztendő mottója így vált élővé a jelen levők számára: Megtalálni Istent mindenben.
Székelybő Marosvásárhelytől tizennégy kilométerre fekszik. A falu alig száz lakosának fele katolikus, fele református. Pár évvel ezelőtt kicsiny barokk stílusú temploma az összeomlás szélén állt, sokan már lemondtak a Szent Adalbert nevét viselő épületről. A hűséges harangozó, János bácsi kitartóan imádkozott, hogy még az ő életében megújuljon a templom, esőzések idején pedig vödrökkel fogta fel a beázó tetőn át becsurgó esővizet. Imája meghallgatásra talált: megtörtént a felújítás.
Jezsuiták nem először járnak Székelybőn: 1767-ben a jezsuita misszió hatására kapták vissza a katolikusok a reformátusoktól a templomot, majd bővítették ki barokk stílusban. Sajnos a rend (utóbb átmenetinek bizonyuló) feloszlatásával 1773-ban Székelybőn is megszűnt a jezsuita jelenlét.
A marosvásárhelyi jezsuita közösséghez kapcsolódóan egyre inkább megjelent az igény egy elvonulásra, imára, lelkigyakorlatra alkalmas helyre a környéken. A területileg illetékes plébános közvetítésével a magyar rendtartomány egy családi házat talált erre a célra Székelybőn, amely nem csupán földrajzilag jelent visszatérést a gyökerekhez, hanem küldetésében is: a település német neve Betendorf, vagyis Az imádság falva. A festői táj ölelte Szent Ignác-ház hívogatóan teret nyit a csendre és az imára, a megállásra és a pihenésre.
Az idén huszonöt éves jubileumát ünneplő Márton Áron Imatúra is Szent Ignác ünnepén zárult, a hagyományokhoz híven. Ezúttal azonban nem a Hargitán, hanem Székelybő környékén zarándokoltak a résztvevők. Az imatúra jó ötvözete a csendes jezsuita lelkigyakorlatoknak és a zarándoklat műfajának. Ez utóbbi szintén nem idegen Szent Ignáctól, aki életrajzában is csak zarándokként hivatkozik magára.
A templomban még az ünnepség előtti utolsó napokban is javában zajlottak a munkálatok. Számos helyi munkás és önkéntes segített a környékről, Marosvásárhelyről, Budapestről, illetve a Kárpát-medence különböző pontjairól. Ők a szolgáló szeretet jegyében több helyszínen takarítottak, padokat súroltak, terítőt vasaltak, a templom kövezetét pakolták, terepet rendeztek, vagy épp főztek a munkások számára. Így vasárnap a több mint háromszáz fős ünneplő sokaságot felújított templom és takaros ház várta Székelybőn. Az ünnep házszenteléssel és szentmisével indult, amelyet Vízi Elemér SJ tartományfőnök celebrált. Elkísérték őt munkatársai, valamint tizenkét rendtársa. Velük ünnepelt a terület plébánosa, Drócsa László Nyárádszeredából és Tóth Sándor polgármester. A szentmise egyik meghitt pillanatát adta egy felnőtt megkeresztelkedése, ez emlékeztetett az – immár – ötszázegy évvel ezelőtti pamplonai ütközetre, ahol Szent Ignác megtérése kezdetét vette. A szentáldozás előtt pedig Arturo Sosa általános rendfőnök kérésére a jezsuiták megújították a Társaság felajánlását Jézus szívének.
A szentmise után a kultúrház udvarán finom pityókatokány várta a résztvevőket. Az ebéd után Szent Ignáchoz kapcsolódó vetélkedő következett, amelyen a helyiek és a távolabbról érkezettek jó hangulatú találkozásában a személyes szálak is mélyülhettek.
A gazdag nap végén a helyiek és a vendégek közösen adtak hálát a szerető figyelem imádságában (examen), megosztva egymással az ünnep során kapott gyöngyszemeket. Naplemente után lélekben megerősödve hagyta el mindenki a festői helyszínt, a vággyal, ahogy Ignác atyánk tanította:
Kevesen látják be, mily nagy dolgot művelne velük Isten, ha magukat teljesen átengednék vezetésének és kegyelmének.
Forián-Szabó Miklós SJ; Rácz Benedek SJ
