A kolozsvári piarista templomban hálaadó szentmisével búcsúztak három év tanulmányi idő után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának alapképzést végzett diákjai. A szombaton, július 9-én tartott ünnepségen Nóda Mózes mondott homíliát, majd a kar dékánja, Vik János, illetve az évfolyamvezető tanár, András Szabolcs búcsúztatta a végzős évfolyamot, akiknek nevében Gagyi Orsolya köszönt el az egyetemtől, a kartól, a másodéves Hegedűs Rita búcsúztatta a ballagókat.
A teológia kar paptanáraival együtt miséztek a Marosvásárhelyről érkezett jezsuita közösség tagjai, valamint az egyetemi lelkészségen diakónusként egy évig szolgálatot teljesítő, immár pappá szentelt Forró Roland is.
Nóda Mózes ünnepi homíliájában a teológiatanulás világi hallgatók esetében is érvényes hivatásjellegéről beszélt. „Többször mondtam nektek, hároméves teológiát végeztek, mint az apostolok. Ennek a három évnek értünk a végére. Ezért adunk hálát, ezért örvendünk. Mindenkinek van egy személyes története, hogyan is került a teológiára, de van egy közös történetetek is, a három év, a hetvenkét tanítvány meghívása és elküldése. Büszke vagyok/vagyunk rátok. Kedves szülők, rokonok, ismerősök, úgy nézzenek a végzettekre, hogy nagyon sok mindent egyedül, segítség nélkül kellett megoldaniuk.”
Majd Máté evangéliumból választott tíz mozzanattal emlékeztette őket a tanultakra, s azokkal együtt vállalt, betöltendő feladataikra, mintegy összefoglalva a három év lényegét.
„A tanítványok meghívása emlékeztet: nem véletlenül vagytok itt, Jézus akarta. A hetvenkettő kiválasztása talál rátok, hiszen a hittantanár hivatás ott van a hetvenkettő küldetésében. A hegyi beszédben Jézus megtanította az alapokat, a Szentlélek eljövetele után kezdődött a mesteri. Nem könnyű témák: nyolc boldogság, ellenségszeretet, ti vagytok a föld sója, imádkozni tanulás, a Miatyánk. A vihar lecsendesítésével Jézus megmutatta, vele mindenre van megoldás, ti élő tanúi vagytok annak, hogy a teológia minden tudománnyal párosítható. A kalászszedés szombaton arra tanít, hogy az ember több mint a törvény. Nem elég ismerni a törvény betűjét, nem elég ismerni a teológiát, a szellemét kell ismerni, ami a szeretet nagy parancsa. Nem elég felismerni a problémákat, meg kell keresni a megoldást is. Nem elég a tanács, amikor valaki éhes, enni kell adni. A vízen járás leginkább a vizsgákat juttatja eszembe. Péterként lehet lelkesedni, nem mindig elég. A teológia megtanulásához nem elég az imádság, tanulni is kellett. A színeváltozás az egyik csúcspont. A tanulmányok, az együtt töltött évek a Tábor-hegyi élményt eredményezik, amikor Jézust annak látjuk, aki ő valójában. Versengések voltak az apostolok, tanítványok közt is: ki a legnagyobb, és a Zebedeus fivérek anyukája kéri a két széket Jézus mellett. Ki kinek a barátja, ez is sokszor számít, az életben kellenek barátok, de egy a fontos: Jézus barátai lettünk, és azok maradtunk-e?
Végül Júdás árulása, Péter tagadása emlékeztet arra: ha voltak kis tagadások, elbukások, fel a fejjel, aki tud hinni és újrakezdeni, az nyer. A hit mindig az újrakezdés bátorságában lesz élő. A Feltámadottal való találkozásban beteljesedik minden, sikerült, ti is tanítványok vagytok, és küldetésetek van. Már nem csupán keresztények, hanem teológiát végzett keresztények vagytok, akik tudják, hogy a kereszténység célja, értelme: Istenre mutatni. Ezért akarunk olyan életet élni, amely zavarba ejti az embereket és elgondolkodnak azon, hogy mi a mi életünk központja. Hitünk igazságait azáltal fedezzük fel mi is, hogy merünk aszerint élni.”
Fotók: Bodó Márta
A ballagók nevében megszólaló Gagyi Orsolya a három év legfontosabb tanulságait foglalta össze: „Nehéz most itt állni, három ilyen csodálatos év után. A példabeszédek könyve tanít minket arra, hogy mindennek megvan a maga ideje… Ezeknek az egyetemi éveknek a történetében is mindennek megvolt a maga ideje. Az elmúlt időszakban nehéz volt meglátni azt, hogy Istennek mi is a terve az életünkkel, az egyetemi éveinkkel, hiszen közbejött az online oktatás, nem találkozhattunk egymással, de most kezdem látni igazán, hogy mindez ahhoz kellett, hogy most értékelni tudjuk ezeket a pillanatokat, amiket együtt töltünk! Ezen a napon nem arra kell néznünk, hogy mi az, ami elmúlt, hanem arra, hogy Isten mire hívott el minket. Köszönjük tanárainknak, hogy megtanították nekünk, mi is az a teo-lógia, és annak minden ága-bogába bepillanthattunk egy keveset.” Majd a köszönet mellett a tanultak alapján kirajzolódó feladatról és felelősségről szólt: „Köszönjük, hogy példát mutattak nekünk abban, hogyan vezetheti Isten az egyszerű embert a hétköznapokban. Most úgy látom, nekünk is ez a feladatunk! Élni az evangéliumot, ott ahol épp vagyunk, leszünk! Úgy tudjuk leginkább magunkat adni Istennek, ha azokat szeretjük, akiket ő szeret. Isten szeretetének továbbadói vagyunk!”
A szentmise végeztével kezdődött a ballagási ünnepség, amelynek végén a végzettek az alapképzés elvégzését igazoló diplomákat is átvették. A beszédek sorát Vik János dékán nyitotta, aki az egyetemi képzés értelemnyitogató céljáról, hatásáról szólt.
„Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Ez a mondat a felvilágosodás szellemi irányzatának a jelmondata, ám ha jól belegondolunk, minden egyetem minden egyes kara, s így a mi teológia karunk bejárata fölé is ki lehetne írni: Merj a magad értelmére támaszkodni! Olyan ez a mondat, mint egy bátorítás arra, hogy az egyetemi hallgató – Immanuel Kant 18. századi filozófus szavait parafrazálva – kilépjen a kiskorúságból. Kant értelmében a fiatal felnőtt, s még inkább a felnőtt korú ember életében „maga okozta” ez a szóban forgó kiskorúság, mert annak az elhatározásnak és bátorságnak a hiányában áll, hogy mások vezetése nélkül gondolkodjon, támaszkodjon saját értelmére. Az egyetemen töltött évek értelme tehát nemcsak, sőt talán nem is elsősorban abban áll, hogy a hallgató kitanulja egy szakmának minden csínját-bínját, hanem abban is, hogy az egyetemi évek alatt megtanuljon kritikusan gondolkodni. Már a középkori egyetemeket is ez tette vonzóvá, s remélhetőleg így van ez mind a mai napig. S ha az egyetem attól egyetem, hogy ott mindhárom képzési szinten fokozatot lehet szerezni – vagyis alap-, mesteri és doktori képzésen egyaránt – akkor elvárható, hogy minél magasabb a képzési szint, annál fejlettebb legyen az ott tanuló egyetemi hallgatók kritikus gondolkodása. A közhiedelemmel ellentétben a kritikusan gondolkodó nem az állandóan elégedetlen, vagy a mindig mindenbe belekötő ember típusa, hanem olyan összetett jelenség, amelynek három jellemző sajátossága egymástól elválaszthatatlan, mégpedig azért, mert perikorézis-szerű, egymást átjáró kapcsolatban vannak: (1) A kritikus gondolkodás első jellemzője az, hogy észreveszi, észleli, éberen figyeli a valóságot, amelyben él. Itt a legaktívabb minden emberi érzékszervünk. Látja, hallja, néha tapintani fogja azt, ami történik. Észleli nemcsak azt, ami szembejön vele – mind a fizikai, mind a virtuális térben –, hanem tudatosan keresi a járatlan, új utakat is, mert örül annak, ha valaki vagy valami idegennel, idegenséggel találkozik. Itt fontos szempont, hogy a bibliai ember számára az idegenség alapvető kondíció, egzisztenciális tapasztalat ebben a világban. A kritikusan gondolkodó ember tiszteli a másságot, akkor is, ha az néha félelmet kelt benne vagy elbizonytalanítja őt. Azért ilyen, mert a bizonytalanságot krízisként éli meg, amely mindig nemcsak veszélyt, hanem esélyt is rejt magában. A mássággal, az idegenséggel való találkozás pedig esélyt jelent a gazdagodásra. Na, nem arra a fajtára, amely a valóságból minél több mindent magához kíván ragadni, hogy aztán majd címkékkel lássa el vagy kategóriákba sorolja azokat. Itt sokkal inkább arról a gazdagodásról van szó, amely minél több mindent megpróbál befogadni, magához közel engedni, s ha eljön az idő, akkor kész azokat el is engedni. Talán valami ilyesmire gondolhatott Loyolai Szent Ignác is, amikor a Lelkigyakorlatok 2. pontjában leírja a sokak számára ismerős mondatot: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat belsőleg érzékeli és ízleli.” Mustó Péter SJ ezt a mondatot, Ahol otthon vagy című, Hári Ildikóval közösen kiadott könyvében, a következőképpen értelmezi: „Az táplálja a lelket (…), amivel bensőséges kapcsolatba lép.” (7). Ilyen értelemben állíthatjuk, hogy Szent Ignácon kívül Assisi Szent Ferenc is megtestesítője a „kritikus gondolkodásnak”, hiszen megtérése után a szó legteljesebb értelmében „capax Dei”-vé, Isten edényévé, valamint kriszotferré, azaz krisztushordozóvá vált. Ennek gyümölcse pedig az lett, hogy mindent be akart és be is tudott fogadni, ítéletmentesen időzni tudott mindenek jelenlétében: ezért volt képes, a legenda szerint, még a madaraknak is prédikálni, s ezért szállhatott fel ajkáról a Naphimnusz című, Istent dicsőítő ének. Mindebből az is következik, hogy a kritikusan gondolkodó, aki éber figyelemmel jár-kel a világban, képes meghaladni a tribalizmus csábítását. A törzsi ember felfogására ugyanis jellemző, hogy a saját csoportot, annak szűk érdekeit minden más szempont fölé helyezi. A törzsi identitás negatív érzéseket, sőt gyűlöletet szül a törzsön kívüliekkel szemben. Lehet ma is így élni. Lehet, de nem érdemes. (2) A kritikusan gondolkodó második jellemzője, hogy minden helyzetben mérlegel. A belső spirituális, lelki folyamatokra gondolva Szent Ignác itt a szellemek megkülönböztetéséről beszél. Hasonlóképpen a kritikusan gondolkodó pro- és kontra-érveket helyez a mérleg két serpenyőjébe. Teszi ezt azért, mert bár tudja, hogy minden dologról csak egy igazság van, ám azt sem felejti, hogy az igazságkereső ember soha nem birtokolhatja teljes bizonyossággal azt. Sokkal inkább az van, hogy emberként mindig csak közelebb vagy távolabb kerülhetünk az igazsághoz. Az igazságkeresés így a kritikus gondolkodás erkölcsi mércéje. Az pedig, aki úgy beszél, hogy az, amit gondol és mond már önmagában ellentmondásokat tartalmaz vagy ellentmond más, külső tényeknek, történéseknek – igen, az ilyen ember elhagyja az igazságkeresés útját, ami egyet jelent a gondolkodás erkölcstelen voltával. Persze, lehet így is élni. Lehet, de nem érdemes. (3) A kritikusan gondolkodó, harmadsorban megfontolt, szabad döntéseket hoz. Van bátorsága erre. Döntései következményeiért pedig mindig, minden körülmények között vállalja a felelősséget. Nem bújik senki háta mögé, amikor számot kellene adnia a tetteiről, s nem seperi a szemetet a szőnyeg alá. S hogy milyen többletet tesz hozzá a teológia a kritikus gondolkodás kialakításának ehhez a hosszú és fáradságos, de annál emberhez méltóbb folyamatához? Vallom, hogy a keresztény teológia mint a hittudomány művelése megtanít Isten szemével látni, s pont ezért a hit és az egyház dolgairól is kritikusan gondolkodni. Közben pedig arra bátorít, hogy a teológus minden nap egyre bensőségesebb viszonyt ápoljon ezzel a teremtő és gondviselő Istennel, valamint a Megváltóval, Jézus Krisztussal. A teológiai kutatás másik lényeges célja, hogy a képzett teológusban kialakuljon annak a kritikus lojalitásnak a lelkülete, amely szavaival, kiállásával, s tetteivel kész felvállalni a világban a kovászszerepet, annak az egyháznak a tagjaként, amely „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG1). A krisztusi egyház tehát nem a törzsi mentalitással élő ember otthona; s az evangélium sem a tribalizmus törvényeit tükrözi. Az egyház communio, közösség. Az érett, autonóm személyiséggel rendelkező tagokat pedig az evangéliumi értékek és a jézusi célok, nem pedig valamiféle törzsi tudat köti össze. Kedves végzőseink, azzal a reménnyel tekintek most rátok, hogy a teológia hároméves művelésének köszönhetően legalábbis elindultatok az érett kritikus gondolkodás és az egyház iránti feltétlen és kritikus lojalitás útján. Nem tudjuk, ám reméljük, hogy maradtok, hogy folytatjátok. Lesz számotokra is 4. és 5. év a teológián. S még valami, amolyan útravalóként: egy csoportban általában nem az a leggyengébb, aki annak vallja magát, vagy aki állandóan siránkozik, s akinek lételeme a drámázás; s nem is az, aki az áldozat szerepében tetszeleg, hanem az, aki utoljára érkezett. Ha a csoport közösség, akkor evangéliumi kötelesség az utoljára érkezőnek segíteni a beilleszkedésben, saját helye megtalálásában. 2020 márciusában, amikor kitört a világjárvány, ti voltatok az első évesek, azok, akik utoljára érkeztek. Akkor ti voltatok a leggyengébbek, s gyakran gondoltam arra, hogy vajon megtudtok-e maradni, ilyen körülmények között vajon meg tudjátok-e szeretni a hittudomány művelését. Végignézve rajtatok nem tudom, most vajon mi jár ezzel kapcsolatban a fejetekben. Az enyémben viszont most az, hogy szívből gratulálok nektek, kedves szüleiteknek, mindazoknak, akik közel állnak hozzátok, mert nekem úgy tűnik, hogy a jó mag bennetek jó földbe hullott. „Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!”
Az évfolyam tanárfelelőse, András Szabolcs felidézte a járvány miatt adódott különleges kihívásokat, és biztató szavakkal engedte útjára a végzős diákokat: „Mi az, amit tőletek kaptam és magammal viszem: a mosolyotok. Amikor erre az évfolyamra gondolok, a mosoly, a jókedv, az életszeretet jut eszembe. Kellemes volt veletek órákon és azon kívül beszélgetni, különböző témákat megvitatni. A karanténidőszakban is megtaláltátok a módját, hogy felfedezzétek a dolgok jó oldalát, és ezt a hangulatot át is tudtátok adni. Ez olyan karizma, amit továbbra is hordoznotok kell magatokban, és minél több embert megajándékoznotok ezzel. A Szentírás ritkán beszél a mosolyról, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az nem mindig örömet, jókedvet fejez ki. A híres színész, Charlie Chaplin is azt vallotta, hogy akkor is mosolyognunk kell, amikor épp sírni szeretnénk. Azt kívánom számotokra, hogy a következő évek sok okot adjanak nektek a jókedvre. Ha esetleg most hirtelen nem jutna eszetekbe egy ok, miért is kellene jókedvetek legyen, segítségül idézem Ferenc pápát, aki azt mondta: Örülök, mert az Úr közel áll hozzám, mert az Úr szeret engem, mert az Úr megváltott engem.”
