MimeBassCover a címe annak az előadásomnak, amelyben ott van minden, amit magamba gyűjtöttem: történetek, amelyek rámtaláltak, újból felébresztett emlékek, nem a legszebbek, és én, a dühtől, értetlenségtől elhomályosított én.
Húsvétkor döntöttem el, hogy az évadot ezzel az előadással zárom le. Húztam magammal egy lány vallomását arról, hogy a tanárja molesztálja. Tavasszal egy hírfoszlány ütött szíven, miszerint egy színésznőt bántalmazott egy rendező. Az ügy nem lett statisztikai adat, felelősségre vonás helyett egy megfelelő pozícióban ülő vezető csuklólegyintése vetett véget a történetnek: kérem szépen, a színházban ez megesik, megfeszített idegállapotok, heves alkotói láz. Senkinek nem esett baja, lett egy nagyszerű premier. Jöjjenek színházba!
Sokáig a felháborodás vezetett az előadás elkészítésében, hogy akkor én majd jól megmondom, és mindenkit elküldök, ahova kell, aki legitimizálja az erőszakot.
Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy mindent fel kell áldoznom a színház oltárán, semmi nem számít, csak az, hogy meglepjem a tanárt, a rendezőt, a partnert, és az, hogy az előadás hiteles legyen, bármi áron. Minek is pszichológus, lelki vezető, igaz barát? Szedjük szét egymást bátran, mert a szent cél érdekében tesszük, még vasárnap is színészmesterségelünk, a következő előadásra készülünk. Milyen büszkék lesznek ránk a szüleink, az a néhány néző, ahogyan látnak meghalni, újjászületni, szerelembe esni a színpadon! Lélektani realizmus. Pedig ez színtiszta erőszak, ha nem vigyázunk. Színész vagyok. Megtagadtam a rendezői színházat, a zenész öcsém segítségét kértem, pszichológusokét, akik lélekkímélően kísértek végig az előadás elkészítésében. A pantomim vezetett szemérmességre, óvatosságra, a düh lassan átalakult, elfogadtam a saját életemet, kisimult bennem sok rög, fájdalom és seb. Tükröt tartani a társadalomnak a színpadról? Nem, határozottan nem. Az átváltozás útját kell megírni, megmutatni. Elkezdeni beszélni, megnyílni. Változás kell, kimozdítás, tudatosítás, egy segítő jó szó, gesztus… Máig hatszor adtam elő, beszélgetéssel a végén. Játszottunk román tizenéveseknek és nevelőiknek, nagyvárosiaknak, kisvárosiaknak, szülőknek, gyerekeiknek, ügyészeknek, a gyermekek és nők jogaiért küzdőknek, rendőröknek, nemzetközi művészeknek. Mindegyik előadás más-más volt. Közben mi is változtunk. Némajátékkal, basszusgitárral takarjuk be azt a kis teret és időt, ami a miénk. Egy jogász azt mondta, pontosan azokhoz nem fog eljutni az előadás, akikhez kellene.
Bántalmazottak és bántalmazók – ezeket a minőségeinket gondosan eltakarunk a világ elől. Olyan egyszerű az egyikből a másikba átfordulni. Sokszor állok magánemberként döntés előtt, hogy bántalmazó leszek-e. Elég egy „jól irányzott” megjegyzés, panasz, és indul a lavina. Mielőtt igent vagy nemet mondanék, ma már a csendet keresem. A belső csendből biztosan nem az agresszív válasz következik. Ha nem találom, segítséget kérek a családtól, barátoktól, szakemberektől. A művészethez is bizalommal fordulhatok, mert van az az alkotói folyamat, amely felülírja a nyers erőket és tiszta szívet varázsol.
Szép kihívás a jót, a helyest keresni, de néha elbizonytalanodom, amikor olyan esetekre derül fény, amelyek emberi ésszel fel sem foghatóak. Ilyenkor azokra a nőkre, gyerekekre, túlélőkre gondolok, akik a legmélyebb elkeseredésből talpra tudtak állni. Bízom benne, hogy a MimeBassCover, még ha kis kezdeményezés is, sokat jelenthet valaki átváltozásának a történetében.
Az előadás alkotói: Bajka-Barabás Réka, Barabás Tamás
Meghívott szakemberek: László Éva, Mihaela Săsărman, Borsos Annamária, Silló Erika
Bajka Barabás Réka
