DR. PLESEK ZOLTÁN ÁKOS neve a Vasárnap és a Romkat.ro olvasóinak már bizonyára ismerősen cseng, hiszen számos pszichológiai témájú cikk elkészítésében működött, működik közre kiadványainkban kemény munkával. Éppen annyira szereti felhívni a figyelmet a racionális problémamegoldó gondolkodásra, mint amennyire az egyéni spirituális megoldásokra. Pedig ahogy lelkipásztorként, lelkigondozóként, úgy pszichológusként sem egyszerű ma működni. Sokszor kérdezett szakértőnk emberközelben.
Tizenhét éve dolgozol pszichológusként és pszichoterapeutaként. Napjainkban sokan a lelkileg erősen megterhelő, lelkileg lehúzó hivatások közé sorolnánk, hiszen az emberiség talán soha nem foglalkozott annyit a mentális, lelki egészséggel, mint ma. Te mégis ezt az utat választottad: hogyan, miért?
Gyermekkoromban még a biológia és az állatok világa érdekelt, de valamiért úgy hozta az élet, hogy mégsem arra haladtam, így elkezdtem reklámgrafikát tanulni. Ott volt egy olyan rajztanárom, aki – erre utólag jöttem rá – pszichológiai gondolatmenetet követve tanította a rajzot, és a módszere nyomot hagyott bennem. Két év múlva pedig úgy éreztem, hogy eltávolodtam a korábbi elképzeléseimtől, és felvételiztem a pszichológiára. Ahogy elkezdtem tanulni, egyik feladat jött a másik után, nem éreztem már, hogy más vonalra kellene váltanom.
Már akkor úgy érezted, hogy megtaláltad a helyed?
Ma már látom, hogy az egyetemi oktatás valamelyest távol áll a pszichológiai gyakorlattól, de az egyetem alapvetően annyira izgalmas volt, nem is jutott idő arra, hogy az ember másról is elgondolkodjon. Feladatok, célok voltak, volt, mihez kezdenem magammal, minden rendben volt. Az átgondolások és néhány elbizonytalanodás azután jöttek, hogy elvégeztem az egyetemet, és fel kellett dolgozni a realitást, alkalmazkodni kellett a „piaci valósághoz”. De egyik ilyen alkalom sem zárult azzal, hogy kilépjek a szakmából.
Aki elvégzi a pszichológiát, pszichológus lesz, tehát elméleti szinten ismeri, ismerheti a psziché, az emberi szellem működését, de ez még nem jelenti azt, hogy terapeuta is…
Én is úgy jelentkeztem pszichológiára, hogy magam előtt nem a pszichológust, hanem a pszichoterapeutát láttam a tanulmányok elvégzése után. Meglehetősen nagy csalódás volt harmadéves egyetemistaként rádöbbenni arra, hogy a pszichoterápia egy különálló szakma, amelynek az elsajátítását az egyetem befejezése után kezdhetem el, ami további anyagi erőforrásokat igényel, kemény erőfeszítéseket, kitartást. És ez nem azonos a pszichológusi szakmával. Amikor az akkori kollégákkal nekivágtunk a kétéves képzésnek egyetem után, abból például hároméves lett, mert időközben a pszichológusok kollégiuma változtatott a feltételein, törvényváltozások jöttek, végül az egészet öt év alatt lehetett teljesíteni, mert közben háromszor esett szét a csapat. Be kellett várnunk, hogy egy másik csoport utolérjen minket. Az új feltételek egy újabb képzés elkezdésével folytatódott, úgyhogy nagyjából tíz évembe telt, mire a pszichoterápiás tanulmányaim rendeződtek.
Milyen munkával kezdődött a hivatásod?
Egyetem alatt reklámgrafikusként dolgoztam, és kerestem a lehetőségeket a reklámpszichológia területén, de akkoriban még nem volt erre annyi lehetőség. Amikor a magiszteri fokozaton tanultam, önkéntesként kezdtem a munkát egy egyetemista szervezetnél: nyolc évig működtem együtt velük. Felgyűlt egy bizonyos esetszám, elkezdtek az emberek megismerni, aztán másokat is beajánlottak hozzám. A magiszteri tanulmányokat követően egy gyermek- és családvédő alapítványnál folytattam, ahol a munkában szabad kezet kaptam, kipróbálhattam mindazt, ami érdekelt. Egy idő után a hangulat megváltozott, és értelmét vesztette a folytatás. Eljött az idő, amikor megnyitottam a magánkabinetet, folytattam a képzéseket, és tanárként, majd iskolapszichológusként találtam állást. A próbálkozások időszaka volt: projektek szintjén együttműködtem egyetemekkel, klinikákkal, újságokkal. Mindegyikből tanultam, csiszolódtam.
Napjainkban gyakran emlegetik a szupervizor fontosságát, hogy mennyire szüksége van/lenne minden segítő szakmában dolgozónak arra, hogy rendszeresen ő is szakemberhez forduljon. Pláne, ha családhoz is haza kell érnie ép ésszel, ahogy az veled is történik. Ennyi tapasztalat után hogyan fogalmaznád meg, neked mi a módszered arra, hogy a hozzád fordulók problémái ne terheljenek le lelkileg?
Vannak erre vonatkozó technikák, amiket a terapeutának meg kell tanulnia, például olyan meditatív módszereket vagy egyszerű rituálékat, sémákat, amelyek során a segítő leteszi a kapott terheket, amikor kilép a munkájából. Nekem ezekre eddig még nem volt szükségem, sokkal inkább a feladatok váltakozása segít: ahogy kiléptem egy környezetből, problémakontextusból, jött a következő feladat, ami automatikusan elterelte és felhasználta a figyelmem. Ahogy kilépek a munkahelyemről, automatikusan zárok azzal, hogy a figyelmem másra terelődik. Erre egyrészt felkészítenek a képzésen, másrészt számomra a mindennapi pörgés nem hagy időt arra, hogy otthon elmerüljek a páciensek által elmondottakban. Ugyanakkor tudatosítom: nem tehetem meg azt, hogy én szenvedem ki a hozzám forduló problémáját, hiszen ő tőlem várja a segítséget. A segítségemre van szüksége és nem arra, hogy vele együtt sírdogáljak. Hallunk durva történeteket, hiszen ma is durva világban élünk, ezek megtapasztalásához sokszor nem is kell beülni a terapeuta székébe a rendelőbe, elég csak elbeszélgetni emberekkel a mindennapokban. Ezeket letenni, elhagyni ugyanúgy mindannyiunknak meg kell tanulni. Eddig még nem volt olyan esetem, ami mentálisan túlterhelt volna.
A szupervízió kapcsán is az az igazság, hogy gyakorlatilag mindenkinek szüksége van, legalábbis szüksége lenne segítségre. Ha valaki segítő szakmában dolgozik, még kevésbé hanyagolhatja el magában a saját belső zavargásait, megpróbáltatásait, mert akkor a segítségre szorulóval zajló terápiás folyamatba könnyen beviheti terapeutaként a maga problémáját, a páciens pedig a sajátja mellett elviszi a terapeutáét vagy annak útkeresését. A rendszeres felfrissülésre éppen ezért szükség van. Segíthet egy újabb továbbképzés: nyilván a pszichológus napja is huszonnégy órából áll, de eljön a pillanat, amikor muszáj erre időt szakítani. A pszichoterapeuták a hivatásuk első időszakában például szupervizorok felügyelete mellett dolgoznak, de akár más területen is lehet töltődni, például egy jó könyv elolvasásával, de bármi, ami kikapcsol a napi stressz alól, jó és szükséges lehetőség. A legfontosabb a tudatosság, hogy érezzük meg, mikor van szükségünk kicsit élénkülésre, kitisztulásra. Terapeutaként az embernek fel kell ismernie magában azt a pillanatot, amikor már nem a páciensről, hanem róla kezd el szólni belül a beszélgetés.
Felismerni azt, hogy segítségre van szükségünk, nem is olyan könnyű vagy magától értetődő dolog. Legalábbis székelyföldiként azt tapasztalom, hogy míg városi környezetben elfogadottabb, ha valaki pszichoterápiára jár, addig vidéki közegben ez titkolt, sőt szégyellt tény is lehet. Időnként mindenféle jelzővel is illetik a mentális segítséget kérő embert. Hogyan lehet a pszichoterápia hitelességét, szükségességét jól közelíteni olyanok irányába, akik megrögzötten elutasítják?
Egy egyszerűbb, mindennapi pszichológiai tanácsadás szintjén ez még nem is okoz különösebb gondot, hiszen az illető megkeres, meghallgatja a szakmai véleményt, és halad tovább az életben. Egy szemponttal gazdagabb lesz. A pszichopatológiás helyzet során azonban már a lélek zavaraival, bajaival szembesülünk, annak helyrerakása már hosszadalmasabb folyamat. A gond ott van, hogy bizonyos környezetben még mindig nagyon archaikus a megítélése a mentális problémával küzdőnek. Még mindig létezik a bolond fogalma a régi, kulturális, kirekesztő értelemben. A pszichopatológiai tudomány megjelenése előtti időkből velünk maradt fogalom. Azt jelentette, hogy aki bolond, ki kell rekeszteni, nem való a többiek közé, az társadalmon kívüli. Amikor ez a kifejezés már nem csak kulturális, társadalmi eredetű, hanem orvosilag körülírt betegségfogalommá is vált, ott keletkezett a törés: a szakemberek fejében gyógyulásra váró, segítségre váró beteg van, a társadalom fejében viszont veszélyes ember, akin nem lehet segíteni. Míg a lelki betegségek egy tanult orvosi szakterület tárgya, a bolondok társadalmi megítélése egy zsigerileg félelmet vagy agressziót kiváltó jelenség. Ez a törés nem igazán lett betömve, letárgyalva, éppen ezért sok ember nem kezd semmit a lelki problémáival, nem úgy tekint rá, mint egy szakember által kezelhető bajra.
A jó megoldás az lehet, ha tényleg minden manipulatív szándékot mellőzve elmondjuk egy segítségre szoruló embertársunknak, hogy rajtam ez és ez a pszichoterapeuta segített. Nincs értelme azt sulykolni: menj te is, mert biztos neked is beválik, ezzel ugyanis ellenállásba ütközik. Inkább a személyes tapasztalataink őszinte megosztása és a szabad döntés lehetősége motiválhatja a másikat arra, hogy segítséget kérjen. Fontos meghallgatni a másik panaszát a problémájáról, aztán mondhatjuk azt is, hogy figyelj, én is voltam így, nekem ez az ember segített és pont. Ő pedig hazamegy ezzel az információval és el fog gondolkodni, s talán egy nap úgy kel fel, hogy ha a másiknak működött, nálam is beválhat. Nekem is voltak olyan vidéki klienseim, akik elmesélték, hogy eszükbe sem jutna otthoni környezetben megemlíteni az ismerősöknek, hogy hova járnak.
Az érem másik oldala a napjainkban a laikusok, tehát mindannyiunk számára könnyen elérhető pszichológiai tudás könyvek, internetesek előadások, cikkek formájában. Vannak vélemények, melyek szerint ezért egy rakás önjelölt pszichológus osztogatja kéretlen tanácsait családban, ismerősi körben. Valós ez a veszély?
A mai tudás egyik legfontosabb jellemzője a mennyiség: rengeteg a könnyen elérhető információ. Olyan kor talán még nem volt a történelem során, amikor nem elrejtik az értékteremtő és valóban hasznosítható tudást, hanem ott van, elérhető, csak éppen a selejt közül kell kiválasztania az embernek. Óriási fejlődés volt, amikor a Biblia szövegei lassan elkezdtek mindenkinek a kezébe kerülni, anyanyelveken is, manapság viszont nem kevés időbe kerül az interneten a szakmai, elismert fordításokat megkeresni a mindenféle változat között. Gyakorlatilag előzetes tudás kell a megfelelő fordítás, kiadás megkereséséhez. Manapság a műveltség abban áll, hogy az ember megtanul jól szelektálni, illetve abban is, hogy folyamatosan olvas, mert mennyiségi olvasás nélkül nincs hatékony szelektálás. Ki kell alakulnia egy bizonyos érzékenységnek, ami alapján válogatunk az elérhető tudás között.
Nagyon gyakran például technikai könyveket írnak a szerzők, az azokban összefoglaltak nem mindig alkalmazhatóak kézenfekvően vagy nem mindig elég, miközben egy jó szakembernek annyi módszerrel, modellel kell rendelkeznie, amiből ki tudja választani a legoptimálisabbat a kliens megsegítésére. Hiába olvassuk el a Leghatásosabb módszer a depresszió ellen-jellegű könyveket, mert csalódhatunk a végén: lehet, hogy a leírtak működtek egyszer valahol, a szerző vagy egy bizonyos csoport életében, de az olvasónak éppen semmit sem ad. Lehet, hogy más módszerrel, másik irányból kell megközelíteni a problémát, amihez már szakemberre lehet szükség egy újabb könyv elolvasása helyett, főleg, ha az ember már egyre jobban szenved, és kezd mélyre süllyedni a depresszió felé. Önismereti útra viszont, amikor szeretnénk megérteni magunkban valamit, jól működhetnek a könyvek, de van, aki ebben az esetben is szakemberhez fordul.
Elmondtad, hogy több mint tízévnyi tanulás áll a pszichológusi és pszichoterápiás képzésed mögött, ugyanakkor ott vannak a motivációs trénerek, előadók, akiknek jó része szakmai végzettség nélkül, esetleg személyes tapasztalatra alapozva képes nagy előadótermeket megtölteni, több százezres követői tömeget vonzani a közösségi médiában. Mi a véleményed erről?
Kétoldalú a jelenség. A motiváló beszéd, kommunikáció a változás egyik alapeleme, hiszen motiváció nélkül nem tudom magam kitartóan rászánni arra, hogy haladjak a változás felé vezető úton. Erre szükség van. A nyugati kultúrában viszont gyakran láthatunk példát arra, hogy ha valakinek nincs pszichológiai végzettsége, gyorsan alapít egyfajta közösséget, amit sokszor „vallásként” definiálnak, és abban a show kedvéért eléri, hogy az emberek az energiájuk maradékát, az összes erőtartalékukat felhasználják közösségi fellobbanásra, hogy pár percig felálljanak mondjuk a kerekesszékből, aztán ki tudja, hogy azért később még mennyit szenved az illető mozgássérült. Az ilyen jelenségek nem erőt adnak, hanem kifacsarják az emberből a maradékot, mint amikor hullafáradtan megiszunk egy energiaitalt, ami a sejtjeink mélyén elraktározott pótlékot használja fel, hogy kicsit még felrázzon a végső lemerülés előtt. Ezt többé-kevésbé a társadalom tudja kulturálisan szabályozni, józan megítéléssel. Másrészt viszont sokszor túlreagáljuk a dolgot: lehet, hogy egy Kovács Béla, aki tegnap még alapot öntött, de valami rendkívüli dolog történt vele, fel tud rázni egy kisebb tömeget a melankóliából, a zavarodottságából, esetleg megaláztatás-érzéséből. Amikor már egy embert nagyobb tömeg szinte hipnotikusan követ, ott már érdemes óvatosabbnak lenni, körüljárni kicsit a témát. Az egyház ezt a jelenséget tudja jól kontrollálni például azzal, hogy odafigyelnek az újonnan induló különböző lelki mozgalmakra, követve, hogy melyik az a pont, amikor már árthatnak a követőiknek. Sokszor csak a pillanatnyi érzéseinkre hallgatunk, és a rohanásban nem szánunk időt arra, hogy utánajárjunk egy témának, közösségnek. Nyilván másként kritizál egy szakavatott ember, más területről érkezőt erősebben meghatároznak az intuíciói abban, hogy kire hallgasson. Persze ha olyasvalakivel találkozunk, aki kiosztja a szakembert, mondván, hogy ő is megjárta az élet iskoláját, akkor már elgondolkodhatunk a hitelességén.
Többéves tapasztalatod van iskolapszichológusként is. Az egyszerű megfigyelőnek az látszik, hogy a vidéki iskolákban szinte egyáltalán, városiakban is úgy áll rendelkezésre az iskolapszichológus, hogy több tanintézmény alkalmaz egyet. Pedig a szakemberek szerint éppen olyan létszükséglet, mint mondjuk a tornaóra…
Tényleg úgy tűnik, hogy talán sokak szemében nem elég fontos, a valóság viszont ennél árnyaltabb. A legújabb törvény szerint ötszáz gyereknél nem vállalhatna többet iskolapszichológus, viszont ennyi a minimum, amire jár iskolapszichológus. Most egy kisebb falusi iskolában ez nyilván nem lehetséges, sem egy kisebb városi intézményben, hanem több intézmény alkalmaz egy pszichológust, aki igyekszik eljutni oda, ahová kell. Kérdés, hogy 500-600 gyermek esetén ez hány intézményt jelent általában, és azok mennyire vannak messzire egymástól, esetleg különböző településeken, tehát technikailag nem egyszerű a dolog, a vidéki iskolapszichológia sokszor ezért marad lefedetlen. A tanári állás a gyakorlatban viszont sokszor 800-1000 gyerekkel jön ki a törvény ellenére. Nagyobb iskolák tudnak biztosítani 500-600 diákot, és akkor mellérendelnek még egy-két kisebb iskolát, esetleg óvodát, és az iskolapszichológus megint kelhet útra, hogy eljusson mindenhová. A törvény és a teljes állást igazoló aláírás között komoly bürokratikus út van. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ezer gyerekkel mihez tudok kezdeni, de elsősorban azzal dolgozok, aki megkeres, illetve akinek tényleg segítségre van szüksége. Ez még talán vállalható is, bár sokszor több és másfajta feladatra is szükség lenne, mint egy egyórás beszélgetés a kabinetben, de a legnagyobb problémát mégis az adminisztratív feladat okozza: hogyan szedjen össze minden iskolapszichológus ezer gyereket, hogy aláírják a tanári normához szükséges papírt. Kisebbség vagyunk, már ez is hátrány a számokat tekintve, egy átlagos városban, tehát mondjuk nem Kolozsváron, gyakorlatilag lehetetlen összeírni, összegyűjteni egy iskolapszichológusi állásra való gyereket. Ha a gyakorlatban is elég lenne a nagyjából négy-öt éve törvényben bevezetett 500 lélekszám, akkor valamivel könnyebb lenne iskolapszichológust adni a tanulóknak. Viszont ha nem egy monstrum tanintézményről van szó, a vezetőségnek a költségvetés beosztása sem egyszerű, hogy kiszorítsa 500 diákra azt az állást. Erre megoldás, ahol van rá lehetőség, hogy a szülők egyesülete, szövetsége alkalmazza az iskolapszichológust, bár mind a mentalitás szempontjából, mind anyagi szempontból ez a változat igen ritka. Nyilván a vidék ilyen szempontból megint hátrányban van.
Ugyanakkor például az amerikai iskolapszichológiai rendszerben nem feltétlenül várják el, hogy ebben a tanácsadói pozícióban ülő személynek legyen pszichológiai végzettsége. Nyilván egyfajta képzést el kell sajátítania, kompetenciákat tud erre ráfejleszteni, és iskolai tanácsadó lesz belőle, nem pszichológus. Ez a rendszer működik nálunk is a maga változatában: iskolapszichológus gyakorlatilag nincs alkalmazva romániai oktatási intézményekben, hanem szintén iskolai tanácsadó, aki pszichológiát vagy valamilyen segítő szakmát végzett személy. Ez pszichopedagógiai tanácsadás. Így gyógypedagógusból, szociális munkásból is lehet például iskolai tanácsadó, viszont akkor tőlük nem is várhatja el senki, hogy pszichológiai tanácsadást folytassanak a maga teljességében. Ha pedig túl sok gyermeket kap egy tanácsadó, nincs arra lehetősége, ideje, hogy szükséges kompetenciákban fejlessze magát, így azzal és abban dolgozik, amihez ért, egy idő után pedig a tanárkollégák is abban kérik a segítségét, amit megszoktak tőle. Bonyolult a rendszer, túlságosan is. Tavaly az oktatási miniszter kitalálta, hogy eltörli az egészet, aztán meggondolta magát, mondván, hogy szerződéses alapon az iskolák kellene hogy alkalmazzanak iskolapszichológust, kiegészítve a mostani tanácsadói hálózatot. A törvény tudtommal megszületett, reméljük, hogy a közeljövőben meg is valósul. Legalábbis, ha nem kerül túl sok pénzbe a gyakorlatba ültetése.
