„Az elmúlt hónapok történései komolyan megleckéztették a mai embert. A kérdés csupán az, hogy az elfogadás és a befogadás eme új tapasztalatával sikerül-e az embernek egy eddiginél kifinomultabb életfelfogáshoz elemelkednie? Ha nem ez lesz az irány, újabb kudarccal fog terhelődni az emberiség amúgy is megpróbált történelme.” – Így látja az emberiség helyzetét egy nyugati elemző a pandémia és a már majdnem két hónapja dúló háború megfigyelése után. Felfigyeltem én is arra, hogy elemzésében az elfogadás és a befogadás új tapasztalatára hivatkozik az az ember, aki hozzánk hasonlóan aggódik a jövője miatt, hiszen a már említett történések a biztonság kényelméből a kiszolgáltatottság és a veszélyeztetettség állapotába emelték át nagy gyorsasággal az egész világot.
Húsvét megünneplésére készülünk, de azt is állíthatjuk, hogy húsvéti ünneplésre vár az egész világ, remélve, hogy mindent, amit az ember eljátszott, elrontott vagy megsemmisített, Isten az ő erejével és végtelen emberszeretetében helyre tudja állítani. Tőle várjuk a segítséget, mert biztosnak vélt készleteink és gondosan őrzött tartalékaink túl kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy biztosítsák számunkra az óhajtott boldog kibontakozást. Miközben továbbra is a béke és a kiengesztelődés ajándékáért könyörgünk Istenhez, lelki közelségben maradunk mindazokkal, akiket egészen közelről érintettek a világjárvány és a háború következményei: sokan szeretteiket veszítették el, mások menekülésre kényszerültek, számtalan embertársunk pedig a megélhetéshez szükséges alapvető feltételek hiányától szenved. E szomorú tapasztalatok ismeretében mi a húsvéti ünneplés életalakító lehetőségeit akarjuk hirdetni azért, hogy bennünk és körülöttünk tovább növekedjen a fény, amely minden sötétséget, még a halál borzalmát is le tudta győzni Jézus Krisztus feltámadása által.
Szent Lukács evangélista az Emmausz felé siető tanítványok tapasztalatáról számol be részletesen (Lk 24,13–35). Az együtt haladó tanítványokhoz egy idegen csatlakozik, akivel nemcsak az útnak a fáradalmait oszthatják meg, hanem az elmúlt napok embert próbáló tapasztalatait is. Szertefoszlott remények, a kudarc átélése és talán egy korábbi, rosszul meghozott döntés vádja is, ami életükből három értékes évet emésztett fel: nem erre számítottak, amikor mindenüket elhagyták azért a Jézusért, akit keresztre feszítve láttak, és még a temetkezésének a helyét is ismerték. Minden remény és terv kialudt, miközben ők az úton maradtak, egy olyan hely felé sietve, ahol megnyugodhattak az elmúlt idők tapasztalatai után. Így érkeztek el ahhoz a helyhez, ahol megkapták a tisztánlátás ajándékát, de nem egy földrajzi dimenzióban, hanem a találkozásban: maga a Feltámadott haladt mellettük, és az asztalnál az önmagát odaajándékozó szeretet jelét adta számukra, amelyet már korábban láttak ugyan, de nem értették meg annak felemelő üzenetét. A tisztánlátás az új idők kezdetét jelenti: „még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe” – írja Lukács evangélista, és ezzel a megjegyzéssel is az emberiség történelmének új fejezetére utal.
Az emmauszi tanítványok története a már említett elfogadás és befogadás tapasztalatát tárja fel előttünk. A húsvéti ünneplés a jelen idők történéseinek fényében éppen erről szól: megtalálni azt, amit alázattal, talán bűnbánattal hordoznunk kell lelki átalakulásunk érdekében, és alkalmassá tenni magunkat arra, hogy befogadjuk életünkbe Isten sokféleképpen megnyilvánuló ajándékát. Szükséges az elindulás, hogy az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan mi is azon az úton találjuk magunkat, ahol a legalkalmasabb pillanatban mellénk szegődik az, aki feltárja előttünk a titkokat.
„Mi azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izraelt” (Lk 24,21).
A friss emlékek nyomása alatt születhettek meg ezek a szavak a tanítványok lelkében és ajkán. A hozzájuk csatlakozó idegennel is megosztják ezeket a gondolatokat, tájékoztatni szeretnék őt a Jeruzsálemben történtekről, hisz nagy dolgok mentek ott végbe: Jézus tanítása az élet új dimenzióját nyitotta meg az emberek előtt, a csodák sok-sok szenvedést szüntettek meg és új reményt fakasztottak a szenvedők szívében. Egy új tanítás volt ez, amelynek mélysége egy gazdagabb életre mutatott, az Istennel való közösségben kicsúcsosodó teljességre. Ők pedig egészen közelről hallgathatták, követhették mindezt. Jézus barátaiként osztották meg vele életüket, hallgatták őt, és tanúi lehettek tetteinek addig, amíg a Mestert meghurcolták, megostorozták, keresztre feszítették és eltemették. „De már harmadnapja annak, hogy ez történt” (Lk 24,21).
Az emberiség gyakran átéli álmainak a kudarcát: a tudomány vívmányai nem tudják biztosítani a testi egészség integritását, az ember a jogaira hivatkozva eljátssza a lelki egészség ajándékát és lehetőségeit, az emberi méltóság a harckocsik lánctalpa alatt hever, a kölcsönös tisztelet pedig hatalmi ambíciók védtelen martalékává válik. A megoldásokat keresve sokszor zsákutcába jutunk, mert hiányzik életünkből a belátás, annak elfogadása, hogy minden baj, ami megsebzi a világot, az Isten tervétől való eltávolodásunknak a következménye. Egy olyan világban, amelyből kizárják az Istent, minden elképzelhető, ahogy azt napjainkban félve, szorongva és aggódva átéljük. A húsvéti ünneplés emlékeztessen bennünket ezekre a veszélyekre, de élessze fel bennünk a felelősségtudatot is, és tegyen bennünket a béke, az elfogadás és a szeretet eszközeivé ott, ahol élünk, abban a környezetben, amelynek építői és nem rombolói kell legyünk.
„Ugye lángolt a szívünk, mondták egymásnak, mikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32)
Egy váratlan találkozás jön létre Jézussal, amely azonnal nyomokat hagy és valamit elindít a tanítványok életében. Az evangélista által rögzített fenti kijelentés a lényegre tör: nem a viszontlátás szentimentális oldaláról beszél, hanem arról, ami megvalósult bennük, mert nyitottak maradtak az isteni terv számára, és befogadták Istent az életükbe. Így lehetett részük a feltámadás tapasztalatában, amely megújulást és új elköteleződést jelentett számukra.
A járvány idején az életmód-specialisták átértékelték üzenetüket: rendkívüli gyorsasággal épült le a sok elmélet, helyettük a távolságtartás, a biztonság és a megélhetés került napirendre, nemcsak a köznyelvben, hanem a gyakorlatban is. Ők most megfontoltabb életvitelre biztatnak, de mi nem állhatunk meg félúton: azt a közelséget kell keresnünk, amely az igazi biztonságot jelenti, hogy életünk ne csak túlélés, hanem igazi kibontakozás legyen. Meg kell találnunk Istent, és be kell fogadnunk őt az életünkbe. Nemcsak megszokásból, felületesen, másodlagosan, hanem az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan: hallgatva reá annyira, hogy lángoljon bennünk a vele való közösségnek az öröme. A húsvéti ünneplés hozza meg számunkra is ennek a találkozásnak az örömét, és ébressze fel bennünk a tanúságtétel vágyát! Mert nem zárhatjuk magunkba az újrakezdés örömét: meg kell osszuk egymással ezt az isteni ajándékot, hogy együtt haladva felismerhessük a megújulás sokféle lehetőségét.
Eugène Burnand svájci festő egyik alkotásán (1898) Pétert és Jánost látjuk, amint húsvét reggelén a sírhoz sietnek. A festő a két apostol vonásaiban csodálatosan kifejezi a kereső ember nyugtalanságát. A legfeltűnőbb ezen a képen az, hogy a két apostol mintha ellenszélben haladna a célja felé. Húsvéti ünneplésre vár a világ, és mi is húsvétot akarunk ünnepelni. Kicsinységünk ismeretében, de teljesen nyitottan Isten megváltó terve előtt vállaljuk azt, hogy az élet örömhírét az ellenszélben is hirdetni fogjuk. Ez hozza meg számunkra és az egész világ számára az óhajtott békét és nyugalmat, ez mozdítsa elő a kiengesztelődést és megbocsátást, ez tegye értékessé és kedvessé életünket Isten és az emberek előtt!
A megújulás kegyelmeiben gazdag húsvéti ünnepet kívánok mindenkinek!
Böcskei László nagyváradi megyés püspök
