Bálint-naphoz közeledve egyházmegyéinkben sok helyen kezdetét vette a házasság hete, ahol igyekeznek színes, élménydús programokat nyújtani a házaspároknak, ami segíti azt is, hogy jobban tudjanak egymásra figyelni. Ennek kapcsán Kasza Izabella pszichológus arról ír, mire figyelhetünk egész évben a házasságunkkal, a társunkkal kapcsolatban.
Miközben a háttérben halk, romantikus dalok töltik ki a tér csendjét, és gondolataimban a magyar irodalom legszebb szerelmes versei vonulnak fel, a realitásban Bálint-nap bukkan fel, és a házasság hete körvonalazódik tartalmas és jobbnál jobb előadásokkal és tevékenységekkel. Kezdetét veszi az ünnep, amikor az ünnepelt maga a házasság lesz, aki magára ölti legszebb ruháját, vagy ami abból megmaradt (lehet, már kinőtte, kikopott, kissé elszakadt) és középpontba kerül. És mindenki vele törődik és róla beszél. Fogadkozik. Gyűjti a jó ötleteket. Jegyzetel. Egy hétig. De mi történik az év többi 51 hetében?
És elvette feleségül, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, a Wonderlandben buliztak 300 meghívottal, és… Most pedig párterápiás szakembert keresnek, mert a házasságuk romokban hever, mert nem találnak, mert nem az, amit/ahogy elképzelték. Bizonyára ismerős mondatok ezek, hiszen mindenki környezetében vannak romokban heverő házasságok, elvált párok, megkeseredett egyedülállók és titokban, mindezek ellenére, mégis örök életig tartó, boldog házasságra vágyók, akik remélik, hogy nekik a lehangoló statisztikák ellenére jól sikerülhet. Természetesen vannak boldog házasok is.
Azok, akik házasságban élnek, azok házasságban élnek az év mind az 52 hetében. Hogyan tudunk tehát a házasságra figyelni akkor is, ha mindennapi, munkaruhában, netán háziruhában van?
Elsőként a játszótárs jut eszembe. Az a gyerekkori játszótárs, aki miatt alig vártam, hogy reggel legyen, és újra együtt lehessünk, hiszen olyan sok kaland és megvalósításra váró tervünk volt. Az a játszótárs, akivel bár sokat játszottunk együtt, de mégis előfordult, hogy összevesztünk és örök haragot esküdtünk. Talán elfelejtett szólni, hogy másak lettek a játékszabályok, talán nélkülem ette meg az ajándékba kapott csokit, talán elpártolt a másik szomszéd kislányhoz (vagy talán én tettem mindezt), de aki ott állt bocsánatkérően, újabb játékötlettel felfegyverkezve, és lassan szent lett a béke. Ha a házasságunkban van egy játszótársunk, akivel szeretünk játszani, akivel közösen tervezünk, és akivel kaland akár a piaci bevásárlás is, akkor rendelkezünk egy olyan varázseszközzel, a játékkal, ami segít megszépíteni a hétköznapokat és még ünnepibbé tenni az ünnepnapokat. Önök szoktak-e együtt játszani?
Aztán a tánc is eszembe jut. Az egyszerű és/vagy bonyolult tánclépések, a zene és ki ketten, akik táncolunk. Hallják a zenét? Milyen zene szól? Ismerik mindketten? Ismerik a lépéseket? Megtalálták a ritmust? És ha egyik fél nem tud táncolni? Önök mikor táncoltak utoljára?
Eszembe jut a tea is. Lehet, nem mindenki szereti, de biztos vagyok benne, hogy minden házban van belőle. Önök mikor teáztak együtt utoljára? Nem bor, nem pezsgő, sima, egyszerű tea. Egymás mellett ülve, kezüket, lelküket melengetve, mikor néztek a teáscsészéik fölött, úgy igazán egymás szemébe?
Most pedig, ha a házasság 52 hetére gondolok, a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy szeretek-e játszani a társammal? Szeretek-e játszani életet, örömöt, szerelmet, nehézséget? Ismerjük-e mindketten a szabályokat? Meg tudjuk-e beszélni, ha esetleg az egyik fél változtatni akar? Hogyan tudunk kompromisszumot kötni? Hogyan tudunk bocsánatot kérni? Életünkben, fejlődésünkben tudjuk-e, hol tartunk és hol tart a párunk? Tudjuk-e, mire vágyik, és megosztjuk-e vele azt, amire mi vágyunk? Ha együtt sétálunk/táncolunk, igazítjuk a ritmusainkat, lépéseink hosszúságát, és támaszt nyújtunk a nehezebb pillanatokban (Én ezt már előre megmondtam − mondatok és hozzáállás helyett)? Örvendünk-e a hétköznapoknak, vagy arra törekszünk, hogy minden napból ünnepnapot varázsoljunk? Észre tudjuk venni-e és tudjuk-e értékelni a néha magától értődő gesztusokat (leviszi a szemetet, megfőzi a kávét, bár ő nem kávézik), az apró meglepiket, vagy csak a rózsacsokorban és a drága ajándékokban ismerjük fel a szeretet, szerelem, ragaszkodás jelét? Milyen eszközeink vannak, amivel helyre tudjuk hozni azt, ami készül tönkremenni, amivel ki tudjuk javítani a hibákat?
Ha gondolatban gyorsan felleltározzuk, hogy mi van ebben a ládában, ki tudjuk-e pipálni a következőket: El tudom mondani az érzéseimet és kíváncsi vagyok az övéire is? Tudok bocsánatot kérni? Tisztázni tudom a félreértéseket? Abban a ládában van-e dicséret, ölelés, érintés, sok elraktározott közös történet, sok vicc, amelyet csak mi ketten értünk? Hiszen a házasság hetében és heteiben is igaz a mondás, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki van, akárcsak az a gondolat is, hogy a jó házasságot nem készen és ingyen kapjuk, hanem fokozatosan és megdolgozva kell felépíteni.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap február 20-i számában a Szemelvények a házasság hetéhez; A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? című összeállítás részeként.
