Romák – ezt a címet adták a szervezők a február 4-i, Csíksomlyón tartott szakmai kerekasztal-beszélgetésnek és műhelymunkának. Nemzetiségtől függetlenül azok gyűltek össze a Gyulafehérvári Caritas meghívására, akik számára nem közömbös a roma és magyar közösségi viszonyok változása Székelyföldön.
Teltháznyi érdeklődő, többnyire segítő szakmában dolgozó szakemberek töltöttek együtt egy napot a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság csíksomlyói multifunkcionális termében. A rendezvényszervező Gyulafehérvári Caritas nevében Borbély András moderátorként vezette a kerekasztal-beszélgetést, amelynek meghívottja volt Adorjáni Júlia és Tonk Gabriella, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Szociológia és Szociálismunkás-képző Kar, András Lóránd a Hargita Megye Tanácsa, Máltai Szeretetszolgálat, Kerezsi Hajnalka a Gyulafehérvári Caritas, Nun András az Autonómia Alapítvány képviseletében. A Budapestről érkező Nun András, a Caritas hűséges partnereként a műhelymunka vezetését is vállalta közösségfejlesztés szemléleti alapjai témakörben – számolt be az alkalomról a Gyulafehérvári Caritas sajtóirodájának Balázs Katalin.
Egy roma nem döntheti el szabadon, hogy hol lakhat
Mi a teendő, és milyen akadályok gátolják a haladást? E moderátori kérdésre válaszoltak a meghívottak, akik közül Nun András a strukturális elnyomás és igazságtalanság kapcsán a szabad lakhelyválasztás akadályára világított rá. Úgy fogalmazott: egy cigányember nem döntheti el, hol szeretne lakni. A szabad lakhelyválasztás számára nem adatik meg. Az évszázados kirekesztés Erdélyben hatványozottan igaz, a közösség évszázadokon át küzdött, hogy a nemzeti homogenitását megőrizze. A szakember egy ELTE-felmérést idézett, mely szerint a magyar társadalom 84 százalékát nem érdekli, mi történik a cigányokkal. „Ez egy elképesztő akadály, olyan társadalmi klímában kell lépni, ahol nincs társadalmi hit abban, hogy ez az én problémám is, ezzel foglalkozni kell. A szociális szférában dolgozók sem kapnak így bátorítást. Pedig mindenkinek lépni kell, mert kölcsönös a felelősség” – hangsúlyozta. Meglátása szerint az elmozdulást a gondolat megszületése hozhatja: az, hogy lehetne mostantól máshogyan, és ez a találkozó a gondolatot jelentheti. Kiemelte: a jobb élet reményéhez nem lehet hozzásegíteni a romákat az ő részvételük nélkül.
András Lóránd azt mondta: nincs forgatókönyv a romakérdés megválaszolására, minden esetre specifikusan kell reagálni, az hoz megoldást, ha végtelen szakmai és emberi nyitottsággal kezd két ember együtt dolgozni. Az együttélés nem egy választható opció, az együttélés minőségéről viszont mi döntünk. Az egyéni döntés felelőssége folyamat, az első része az életmentés. Ha eljutsz arra a szintre, mikor megérted, mit kell tenni, és nem lépsz, akkor a többségi társadalom joggal mondja, hogy te vagy a felelős a sorsodért. A járható út: nyitott szívvel partnere lenni a változásnak. Kerezsi Hajnalka a tenni akaró dilemmájáról szólt, arról a félelemről, hogy ha valaki a kirekesztettek pártját fogja, őt is kirekeszthetik. Hangsúlyozta: nagyon nehéz felvállalni, hogy ha valaki más utat követ. Kinézik a gyermekeit az iskolában, a szomszédai, a polgármester viszonyulása megváltozik. Vállalkozóként ha alkalmazunk egy romát, a cégtársak azt mondják, veszélyeztetjük a többi alkalmazottat. Elmondta azt is, a Caritasnál szemléletfolyamat zajlott le a hátrányos helyzetűekkel kapcsolatban.
„A rendszerváltás után mindenkinek szüksége volt, dőltek az adományok. A Caritas segélyszervezetként logisztikázott, aztán megjelent az igény a képessé tevésre, hogy az embereket ne tartsuk benn a tehetetlenség állapotába. Akkor indult el a betegápolás, 2006-ban a családsegítés alapjai lettek letéve, és a szemlélet a jövő generációjának mentésére irányult. Aztán kiderült: a gyermeket nem tudjuk kimenteni, a szűk családi környezetén is segíteni kell, hogy megtalálják saját erőforrásaikat és azokat saját érdekükbe kezdjék használni. 2015 végén indult el a közösségi facilitálás párhuzamosan az intézményi facilitálással. Ezeket próbáljuk összehangolni, és reméljük, eljutunk oda, hogy olyan terepi jelenlétünk legyen, melynek során valós igényekre tudjunk válaszokat adni, ne standardok által előírt szolgáltatásokkal jöjjünk. Nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni ezeknek az embereknek az életét.
Saját gyermekünket is 22 évig pátyolgatjuk, pedig elég jó esélyekkel született erre a világra” – fogalmazta meg.
„Vigyük a népet…”
Tonk Gabriella egy kérdést fogalmazott meg: „mi az én feladatom, fehérnek, nem romának ebben a kérdésben és mi az, ami nem? Pszichológusként egyéni munkát végzett Pataréten erőszak áldozataival, és gyorsan eljutott ahhoz a plafonhoz, ahonnan ez már nem egyéni kérdés. A traumák feldolgozásra akkor van lehetőség, ha már megszűnt az erőszak. De az erőszakhelyzet társadalmilag támogatott. Nagyon könnyű feladni, mert nagyon könnyen elér az ember a határaihoz. Szintén pataréti segítői tapasztalatokkal bíró Adorjáni Júlia elmondta, a segítés csak együttműködéssel lehet eredményes. Megemlítette, hogy a romaprogramban mekkora felháborodást keltett, amikor a roma nemzetiségű facilitátor és a többegyetemes segítő ugyanolyan bérezésben részesült. Milyen volt ez a munkatársak között, és hogyan viszonyult a romához saját közössége. Hangsúlyozta: az intézményi fragmentációkat nem mi teremtettünk, hanem örököltük, egy dolgot tudunk tenni: ne örököltessük tovább, illetve azokat az embereket, akik segítőként az ügy mellé állnak, ne hagyjuk magukra.
„Ne vegyétek zokon, de egy nagy kínlódást látok az elszántság, tenni akarás mellett. Ez van bennem is. Rettenetes nagy türelem kell ehhez. Nem elég a terepen lenni, nem elég a nyitottság egy intézmény részéről… Mózesnek megmondta az Úr, hogy elviszed a népet az ígéret földjére, de nem lépsz be soha. A mi dolgunk, hogy vigyük, vigyük a népet…” – fogalmazott hozzászólásában Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestere. A népet vinni érdemes, derült ki egy gyermek iskolába íratásával hónapokig próbálkozó szociális munkás hozzászólásából, az alapítványt létrehozó roma fiatalember törekvéséből vagy az arénásokat segítő újságíró beszámolójából: egy év alatt kétezer segítője lett munkájának. „Sokan akarnak segíteni, ebbe kell belekapaszkodni” – ajánlotta Csata Orsolya.
Embert emberrel találkoztatni – a romakérdés rendezésének ez nélkülözhetetlen alapja. A felszólalók mindegyikéről kiderült, személyes érintettség folytán elkötelezettje a kérdésnek. Bíró Albin Keresztény Segítség Alapítvány elnöke például a forradalom után nem kezdett volna hozzá egy hatszáz fős roma közösség segítéséhez, ha második osztályos korában tanítónő édesanyja nem ülteti fia mellé a faluba beköltöző roma család gyermekét. Így akarta elkerülni a többi szülő tiltakozását, így lett fiának roma padtársa, egy életre barátja és a segítésben elköteleződése, aki azt vallja, hogy a jövőben a sötétebb-világosabb bőrszínen kívül egyéb különbség köztünk nem kellene, hogy legyen.
Nun András Nyírbátorban nőtt fel, ahol a háromezer lakosú romatelep mellett csak pár magyar család élt, tejtestvére roma, hiszen édesanyjának volt teje. Így nem csoda, ha katonaságtól menekülve a polgári szolgálatot romák között vállalta, és a velük való munkát azóta is értelmesnek tartja. Az egyén autonómiájának segítése az önként vállalt feladata, elmondása szerint azért, hogy senki senkinek szolgája vagy gazdája ne legyen. Kerezsi Hajnalka 15 évesen családjával városról faluvégre költözve került romák szomszédságába, és munkahelyük elvesztése után szülei nevelőszülők lettek.
„Nagyon sok öcsém meg húgom volt az évek során. Ott tapasztaltam meg, mennyire nem mindegy a gyermeknek, hova születik, hol nő fel. Hiszek benne, hogy olyan nincs, hogy valaki eldöntheti, milyen legyen a másik élete. Amit én meg tudok tenni, azt megteszem” – vallja. Tonk Gabriella pszichológus Szlovákiában elemista korában vegyes osztályban járt. A roma gyerekek láthatatlansága az osztályban, az elszigeteltség, nem létezés élménye maradandó emlék, így lett magától értetődő, hogy a gyermekek, majd nők elleni erőszak témában dolgozzon, és készüljön arra, hogy a roma közösségek érdekében fog tevékenykedni. Iskolai emlék szülte hivatástudatát Adorjáni Júliának is. Tisztaságfelelős volt, reggel neki kellett ellenőriznie az iskolában a körmöket, és jelentenie azt, aki nem tisztálkodott. Annak az élménye, hogy fel kell jelentenie azt, hogy valakinek nem tiszta a körme, és annak a szégyene, amit osztálytársain érzett, tudatta vele, valami nincs rendben a világban.
„Szüleim mindkét ágon csík környéki cigányok.
Az, hogy én ma úgy élhetek, mint a többségi társadalom, az egy háromgenerációs munka eredménye.”
„Nagyszüleim arra törekedtek, hogy a gyermeknek jó legyen, így a szüleim polgárosodtak, édesapám esztergályos, édesanyám varrónő lett” – mondja András Lóránd, akit gyerekként neveztek kopott bőrnek, néger kockának, és azt hallotta naponta otthon, hogy „Fiam, akármit csinálsz reggeltől estig, te úgyis cigány vagy. Kétszer annyit kell tenned, mint a magyarnak.” Ez az ember székely nőt vett feleségül, felhergelve a közösséget, és arról álmodott, hogy egy asztalhoz egyenlő rangban ültessen le embereket.
„Kaptunk egy nagy lehetőséget. Ennek rossz vége nem tud lenni. A gondviselést érzem a történetben. A tűzeset óta egy évben rengeteg minden történt, ez téma lett, és ez eredmény, beszél róla a politikum, létezik szakmai egyeztetés, elindult egy folyamat, a magyar közösségben téma, hogy a cigány közösséggel valamit kezdeni kell, vannak érdemi változások. Vékony jégen járunk, de ezen az úton tovább kell menni.” Sokan járnak a vékony jégen mindkét közösségből. Van nyitottság az ember emberrel való találkoztatásra, amit a rendezvényen jelen lévő Csányi Attila, a székelyudvarhelyi Tegyünk Egymásért Egyesület elnöke így fogalmazott meg: „Családi típusú elhelyezőközpontban nőttem fel. Amit ott megtanultam, most próbálom átadni sorstársaimnak. Talpraesett gyermek voltam, a támadások természetessé váltak számomra. Lelkileg nagyon gazdag lettem. Nem nagy tudással rendelkezem szociális téren, de az érzések megvannak. Szívesen együttműködünk. Hajrá, sok munka, és erő van bennünk!”
Balázs Katalin
