Közös küldetés, közös áldozat – Boga Alajos vértanú papra emlékeztek Csíkkozmáson

0
4

Boga Alajos kanonok, pápai prelátus, püspöki helynök mártírhalálának 72. évfordulója alkalmából tartottak ünnepi megemlékezést Csíkkozmáson. A szülőfalu közössége idén nemcsak Boga Alajos személyes életútját idézte fel, hanem azt a közös küldetést is, amely Márton Áron püspököt, Boga Alajost, Sándor Imrét és Gajdátsy Bélát összekötötte.

A Baróti Tibor plébániai kormányzó, Hajdu Gábor parlamenti képviselő és Szántó László polgármester kezdeményezésére létrejött megemlékezés széles körű érdeklődést váltott ki. A templom padsorai megteltek, a helyi közösség nagy számban kapcsolódott be a megemlékezésbe.

Az ünnep különleges tárgyi emléke Boga Alajos eredeti breviáriuma volt. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség levéltára az imakönyvet erre az alkalomra kölcsönözte a csíkkozmási plébániának. A kötet Boga Alajossal volt fogsága idején is, és személyes hagyatékának egyik különleges, fennmaradt darabja. A templomban kiállított breviárium így nem egyszerű történelmi tárgyként volt jelen: kézzelfogható kapcsolatot teremtett a mai közösség és az évtizedekkel korábban mártírhalált halt pap között.

A megemlékezés szentmisével kezdődött a csíkkozmási római katolikus templomban. A szentmisét Tamás József nyugalmazott segédpüspök mutatta be. Szentbeszédében elhangzott, hogy a vértanúk emlékének ápolása nemcsak irántuk való tisztelet, hanem a jelen nemzedék számára is útmutatás. Boga Alajos szavait idézve hangsúlyozta: „a tettekben és a közösségért végzett cselekedetekben elpazarolt élet mindig fennmarad, mint világító fáklya fénye a késő utódoknak”. Kiemelte azt is, hogy a hithez való hűség, a szolgálat és a megbocsátás ma is a keresztény hősiesség jele, ezért fontos, hogy vértanúink példáját „hirdessük a jövendő nemzedéknek”. Hangsúlyozta, hogy a vértanúk iránti tisztelet egyben a ma élők számára is küldetés: „életünket, szolgálatunkat, hasznossá tegyük”.

Szeptember közepe különösen beszédes időpont Boga Alajos emlékezetében: 1954. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén halt meg a máramarosszigeti börtönben, több mint négy évnyi fogság után. Életútja a kommunista diktatúra által üldözött erdélyi katolikus egyház történetének egyik meghatározó tanúságtétele.

A templomi szertartást követően a megemlékezés előadásokkal és visszatekintésekkel folytatódott. Obermájer Ervin plébános, a gyulafehérvári főegyházmegye vértanúinak boldoggáavatási ügyében dolgozó posztulátor a vértanúk tanúságtételéről, áldozatvállalásuk jelentőségéről és az emlékezet megőrzésének egyházi küldetéséről beszélt.

Az emlékezet és a közösségi önazonosság kapcsolatáról beszélt Hajdu Gábor parlamenti képviselő is. Beszédében úgy fogalmazott: „Aki elveszíti az emlékezetét, önmagából veszít el egy darabot. Így van ez a közösséggel is. Tudnunk kell, kik vagyunk, honnan jövünk, és kiknek a helytállásából él tovább a közösségünk.”

Az elhangzott előadások Boga Alajos életének és szolgálatának különböző rétegeit világították meg. Daczó Katalin a helytörténeti emlékezet segítségével idézte fel alakját és csíkkozmási gyökereit, míg Lázár Csilla előadása tágabb történelmi összefüggésbe helyezte az erdélyi egyház kommunista diktatúra alatti megpróbáltatásait és az üldözött papok helytállását.

A nap során Gajdátsy Béla vértanú pap emléke is hangsúlyosan jelen volt. A közösségi emlékezetből előkerülő történetek és az előadások arra irányították rá a figyelmet, hogy e papok életét nem érdemes egymástól elszigetelten szemlélni.

Márton Áron, Boga Alajos, Sándor Imre és Gajdátsy Béla története ugyanis ugyanannak a szolgálatnak a része. Több évtizedes munkakapcsolat, személyes bizalom, barátság és mindenekelőtt közös egyházi küldetés kötötte őket össze. Amikor a kommunista hatalom Márton Áron püspököt eltávolította az egyházmegye éléről, munkatársai egymás után vállalták az egyház vezetésének felelősségét. Tudták, hogy ezzel személyes szabadságukat, végső soron életüket is kockára teszik.

Boga Alajost 1950-ben tartóztatták le. Sándor Imre utána vette át az egyházmegye vezetésének terhét, majd őt is bebörtönözték. Gajdátsy Bélát ugyancsak letartóztatták. Különböző börtönökbe kerültek, különböző időpontban haltak meg, de helytállásuk ugyanannak a történetnek a része lett: egy olyan egyház történetéé, amelynek vezetői az üldöztetés idején sem mondtak le küldetésükről.

Éppen ezért a csíkkozmási megemlékezés egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy életútjukat egységében kell szemlélni. Nem négy egymás mellett álló történetről van szó, hanem egy közös küldetésről, amelyet különböző helyeken és körülmények között, de ugyanazzal a hűséggel teljesítettek.

A helyi közösség részvétele ennek az emlékezetnek adott élő formát. A telt házas megemlékezés egyúttal azt is jelezte, hogy Boga Alajos története és a kommunista diktatúra idején helytálló erdélyi papok öröksége ma is képes megszólítani és közösségbe hívni az embereket. Boga Alajos Csíkkozmáson nem csupán egy történelmi személyiség: neve ott van az iskola falán, emléke jelen van a családi és közösségi történetekben, életútja pedig újra és újra megszólítja a következő nemzedékeket.

A templomban kiállított, fogságot is megjárt breviárium talán mindennél tömörebben fejezte ki ennek a napnak az üzenetét. Egy kézben tartott, használt, imádságokkal végigkísért könyv maradt meg abból az emberből, akitől a diktatúra szinte mindent elvett. A tárgy azonban arról tanúskodik, amit nem tudtak elvenni tőle: hitét, meggyőződését és hűségét.

Az emlékezés ezért nem egyszerűen a múlt felidézése. Egy közösség számára az emlékezet annak felismerése is, hogy kiknek az áldozatára épül a jelene. Boga Alajos, Márton Áron, Sándor Imre és Gajdátsy Béla életútja azt mutatja: a hit, a közösség iránti felelősség és az egymás iránti hűség a legnehezebb történelmi helyzetekben is képes megtartani az embert.

A csíkkozmási megemlékezés ezt az örökséget tette ismét jelenvalóvá: nemcsak felidézte egy vértanú pap életét, hanem összekötötte azt társai közös küldetésével és a ma élő közösség felelősségével. Mert a vértanúk története addig marad élő, amíg vannak közösségek, amelyek emlékeznek rájuk – és továbbadják azt, amiért ők életüket adták.

Forrás és fotó: Fazakas Adrienne