György Alfréd előadása a kórházlelkészségről Csíksomlyón
A nemrégiben zajlott X. Csíkszeredai Kórháznapok rendezvénysorozatának elengedhetetlen része volt a július 4-én, szombaton megtartott kórházpasztorációs szekció, amelynek helyszínéül a csíksomlyói ferencesek kolostorának nagy rendezvényterme szolgált. Kovács Antal OFM, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház kórházlelkésze moderálta a délutánt, amelynek fókuszában a gondoskodó jelenlét, a beteggondozás, a törődés lelkipásztori szempontjai kerültek.
György Alfréd előadásának üzenete a gondoskodó jelenlét
A kamilliánus szerzetes, közismert nevén Frédi atya, több évtizedes kórházlelkészi tapasztalatát osztotta meg a hallgatósággal. Szolgált Salzburgban, Bécsben és Olaszországban, krízishelyzetek kezelésével foglalkozott, augusztustól pedig a marosvásárhelyi kórházlelkészség szolgálatába áll. Már előadásának elején megfogalmazta azt a gondolatot, amely végigkísérte egész mondanivalóját: „a kórházlelkészség küldetése a gondoskodó jelenlét”.
Nem hosszú beszédekről, nem kész válaszokról és nem látványos tettekről van szó. Sokkal inkább arról, hogy valaki egyszerűen ott van a beteg mellett. – „Én azért vagyok itt, hogy gondoskodjak rólad, hogy törődjek veled” – fogalmazott. Majd hozzátette: „Törődni azt is jelenti, hogy törődöm, miközben megtörődöm.” Aki mások fájdalmát hordozza, maga is sebeket kap, de nem beletörik, hanem szolgálattá formálja ezt a terhet.
Nem konkurense az orvosnak
„Nem vagyok konkurenciája az orvosnak, sem az ápolónak, de nem vagyok kevesebb” – hangsúlyozta. A kórházlelkész nem kívánja átvenni más szakemberek feladatát, ugyanakkor saját küldetésének értékét sem szabad kisebbítenie.
„A holisztikus gyógyítás térképén a lélek ugyanolyan fontos, mint a test. Míg az orvos a testet gyógyítja, a pszichológus a pszichével foglalkozik, addig a lelkipásztor feladata a lélek gondozása. Ezek nem egymást helyettesítő szerepek, hanem egymást kiegészítő szolgálatok.” Ez a szemlélet különösen fontos egy olyan korban, amikor a betegellátásban dolgozók egyre inkább felismerik: a gyógyulás nem kizárólag biológiai folyamat. A remény, a meghallgatás, a béke és a bizalom ugyanúgy hatnak az emberre, mint a gyógyszerek.
Kitért arra is, milyen identitásokat veszünk fel mi, emberek, hogyan határoznak meg azok minket, hogyan tartanak meg esetenként – „roppant fontos ebben a mai parttalan világban, hogy vállaljuk fel az identitásunkat, a kapcsolatunkat, küldetésünket.”
Előadásának egyik legmeghatóbb részében Frédi atya arról beszélt, hogy napjaink egyik legnagyobb hiánycikke maga a jelenlét. „Ma ez a legnehezebb: jelen lenni.” – Nemcsak a kórházban, hanem a családokban is gyakran megtörténik, hogy fizikailag ugyan együtt vagyunk, figyelmünk azonban máshol jár. A beteg viszont azonnal megérzi, ha valaki valóban rá figyel. A kórházlelkész jelenléte elsősorban tehát nem a beszéd, hanem a figyelem.
A betegágy mint oltár
A kamilliánus rend lelkiségét bemutatva Frédi atya felidézte rendalapítójuk, Szent Kamill örökségét, aki saját betegsége révén fedezte fel hivatását a szenvedők szolgálatában.
„Számunkra az oltár a betegágy, a lepedő az oltárterítő, a beteg pedig maga Krisztus” – ez az a szemlélet, amely gyökeresen megváltoztatja a beteghez való viszonyt. A szenvedő ember többé nem csupán páciens vagy kórlapszám, hanem olyan személy, akiben Krisztus arcát lehet felismerni. Nem véletlen az sem, hogy Szent Kamill már a 17. században felmentette szerzeteseit a szentmise bemutatása alól, ha éppen haldokló mellett kellett szolgálniuk. A beteg melletti jelenlét önmagában is istentisztelet volt.
A szivacs, a pohár, a zsebkendő – a kórházlelkész eszközei, szimbólumai
A beteg tele van kérdésekkel, vészjelekkel. A lelkigondozó ilyenkor egyet tehet, hangsúlyozta Frédi atya: átveszi a kérdést, meghallgatja, komolyan veszi. „Az a feladatom, hogy ezt a kérdést a remény kérdésévé alakítsam át. Tehát én átveszem magamba a kérdést, és átalakítom. Nem akarom megszüntetni, mert ha őszinte vagyok, bennem is van kérdés. Mit csinál egy kórházlelkész vagy kórházlelkészségben dolgozó, Isten nevében jelen lévő ember az ártatlanok szenvedésében, egy kisgyerek halálakor? Nincsen válasz. Az egy buta válasz, hogy Isten akarata. Isten megengedte, persze. Ezért nem kell megoldanom a problémát, hanem át kell vennem a kérdést. A kórházlelkész szimbolikus identitása a szivacs. Merthogy néha megtisztít, néha pedig a szivacsnak mi a tulajdonsága? Hogy magába szív mindent. Aztán ha kicsavarták, visszaáll eredeti állapotába, és készen áll az új napra. Minden nap ki kell csavarodni.” A pohár, melyből a szomjat enyhítő vizet nyújtjuk a betegnek, az is mi vagyunk – a beteggondozói szerepben. Frédi atya kiemelte: mi vagyunk a pohár – mely ugyanúgy megcsorbulhat, sérülhet. Ebben az esetben nagyon fontos megtanulnunk, hogy ne a sebzett oldalunkon adjunk segítséget, hanem az ép részeken – hogy ne sértsük meg a mi csorbaságunkkal az amúgy is szenvedőt.
A csendes szolgálat
A kórházlelkészség sokkal több, mint egyházi jelenlét egy egészségügyi intézményben. Egy olyan szolgálat, amely ott kezdődik, ahol gyakran elfogynak a szavak, ahol nem lehet minden fájdalmat megszüntetni. De meg lehet fogni a kezét, meghallgatni, együtt imádkozni. Ezért fontos tehát különösen a szimbólumok közül a szivacs. Nap mint nap magunkba szívni mások fájdalmát, este pedig hagyni, hogy Isten „kicsavarja”, hogy másnap ismét képes legyen szolgálni és megmutatni újra meg újra – a léleknek szüksége van valakire, aki csendben mellé ül, meghallgatja, és emlékezteti arra: a legnehezebb órákban sincs egyedül.
