Csibi Levente vagyok, a csíkcsobotfalvi egyházközségből érkezem. Nagycsaládban nőttem fel, egy kicsi, de összetartó faluban. Olyan közösségben, ahol az emberek ismerik egymást, és fontosnak tartják a hitet, a családot és a hagyományos értékeket. Ebben a hívő közösségben ismertem meg a hit szépségét. Itt tapasztaltam meg először Isten közelségét, s minden bizonnyal itt kezdett érlelődni bennem a vágy is, amely végül a papi hivatás útjára vezetett. Már itt, az elején hálámat szeretném kifejezni a szüleimnek, családomnak, tanáraimnak, főpásztoromnak és elöljáróimnak. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik imádságukkal, tanácsaikkal vagy példájukkal segítettek utamon. Az ő támogatásuk sokat jelentett számomra. Ezek a tapasztalatok hatással voltak rám, és meggyőződésem, hogy sokat hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok.
Hivatásomat és mindazt, amit ezen az úton megéltem, leginkább János evangéliumának a következő verse foglalja össze: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Úgy érzem, hogy ez az igeszakasz egész életemre érvényes. Soha nem úgy tekintettem a papi hivatásra, mint saját programra vagy tervre, hanem olyan meghívásról tanúskodom, amely ellenállhatatlan erővel, pontszerűen lépett be az életembe, és fokozatosan bontakozott ki. Isten ,,érintését” először tizenhét éves koromban tapasztaltam meg. Ekkor vált világossá bennem az addig is jelen lévő vágy. Felismertem, hogy ki hív engem, és azt is, hogy merre. Bár az elhívást már fiatalon éreztem, a döntést a papi hivatás mellett csak érettebb korban hoztam meg. Így utólag visszatekintve, az idáig vezető utat, éveket nem kitérőnek látom, hanem felkészülési időnek. Hiszem, hogy életünk minden szakaszának megvan a maga helye Isten tervében.
A szemináriumi évek alatt bár voltak nehéz időszakok és megpróbáltatások, de a hivatásomban soha nem kételkedtem. Mindig ott élt bennem a bizonyosság, hogy Isten erre az útra hívott. Ez adott erőt a nehézségek idején. Kapaszkodó volt számomra a szentek életpéldája ezekben a nehéz időkben, továbbá mindazok, akik életükkel észrevétlenül is Krisztusra mutattak. Az ilyen példaképek sokszor „néma” tanúságtétele ébresztett rá arra, hogy a papi élet lényege nem önmagunk keresése. A lényeg az Istenre való ráhagyatkozásban és a szolgálni akaró magatartásban rejlik. Éppen ezért a jövőre vonatkozóan nincsenek különösebb terveim, mint továbbra is hűséggel élni a hivatásomat. Figyelni arra, hogy mit kér tőlem Isten, és a legjobb tudásom szerint megtenni azt. Bízom benne, hogy ahová küld, ott megadja a szükséges kegyelmet és erőt is. Ezért számomra a papi szolgálat mindenekelőtt Isten és az emberek szolgálata. Hiszem, hogy a papi élet nem a külső tevékenységben, hanem az Istennel való bensőséges egységben lesz teljessé. Akkor teremhet gyümölcsöt az életem, ha nem csak beszélek az Istenről, hanem élek is vele, és az ő jelenlétéből merítem mindazt, amit továbbadhatok másoknak. Az emberek szolgálatának sokféle útja van a világban. Korábbi életszakaszomban mégis tapasztaltam ennek különböző formáit. Ahhoz, hogy valaki jót tegyen, vagy mások javát keresse, nem feltétlenül szükséges papnak lennie. Én pedig érzem, hogy Isten oltotta belém a vágyat, hogy pap akarjak lenni, és ezért ragaszkodom ahhoz, hogy ebben az életállapotban éljek és szolgáljak. Ezt jelenti számomra a hivatásom, hogy az Istennel legyek, és ebből a kapcsolatból szolgáljam azokat, akiket rám bíz. Ezzel a lelkülettel szeretném megkezdeni papi életutamat.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/26. számában.
