A felekezeti iskolák pedagógusait bemutató interjúsorozatunk újabb részében HEINRICH ANDREÁval, a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Líceum magyartanárával beszélgettem. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán végzett pedagógus 2003 óta tanít az intézményben, ahol nemcsak az anyanyelv és az irodalom szeretetét igyekszik átadni diákjainak, hanem azt a szemléletet is, hogy a tanítás jóval több a tananyag közvetítésénél, megmutatva, hogyan válhat egy tanár és diák közötti őszinte párbeszéd életre szóló tapasztalattá mindkét fél számára.
Sokan azt mondják, egy tanár nemcsak tantárgyat tanít, hanem önmagát is „beviszi” az osztályterembe. Mit visz be a diákjai közé, akár tudatosan, akár észrevétlenül?
Magyar nyelvet és irodalmat tanítok, tehát tudatosan az ezzel kapcsolatos tudást nyújtom az osztályteremben. De persze tudjuk, hogy egy tanár a teljes személyiségével hat, akarva-akaratlanul beviszi a teljes „mögöttes tartományát”, amit éles szemű kritikusok, kamaszok figyelnek nap mint nap. Amit észrevétlenül viszek be, azt nehezebb tudatosítani, nem mindig könnyű helyesen érzékelni a hatást. De azt hiszem, többes számban mondhatom, hogy mi, pedagógusok, reménykedünk abban, hogy munkánk gyümölcse nemcsak annyi, amennyi pillanatnyilag észrevehető, hanem ez később is megérkezik, beérik.
Sajnos hat a fáradtság, túlterheltség, feszültség, idegesség is… ezért úgy gondolom, az is része a tanárságnak, hogy törekedjek kipihentebb, derűsebb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb formámat hozni. Nem tartozom azok közé, akik a folytonos, túlhajtott tevékenységet tartják a legfontosabbnak, szerintem szükséges megtalálni az egyensúlyt a munka, magánszféra és az élet egyéb területei között, mert ez az iskolai mindennapokra is pozitívan hat vissza. Az egyszerű, jóindulatú jelenlét önmagában nagyon fontos.
Nehéz kezelni a túlterheltséget, a feladatorientáltságot, a teljesítménykényszert, a napi stresszt és a feszültségeket, de én hiszek abban, hogy ez legalább olyan fontos, mint a feladatok minőségi elvégzése.
Bár a tervezettség, felkészültség lényeges az órák megtartásában, személyes tapasztalatom az, hogy a leghatékonyabb akkor vagyok, akkor történnek a legizgalmasabb dolgok, amikor a megérzéseim, belső sugallataim, spontán ötleteim vezetnek. Az utóbbi években konkrét célkitűzésem lett, hogy számtalan pillanatnyi ötletemet, felvillanó ráérzésemet minél többször megvalósítsam, ne maradjanak csupán a gondolat szintjén. Ehhez – valamint a tudatos és észrevétlen hatáshoz – szükségem van engem kiegészítő társakra, hasonló értékrendű, viszont esetleg más kompetenciákkal rendelkező kollégákra. Meg is ragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Hám János Líceum munkaközösségének, akik a legnagyobb mértékben hozzájárulnak tanárságomhoz. Iskolát „csinálni” nem magányos feladat, és ebben a munkában az egyéni hatások összeadódnak. Tanárnak lenni valójában csapatmunka.
Volt-e olyan diák, kérdés vagy beszélgetés, amely nemcsak pedagógusként, hanem a saját hitében is mélyen megérintette vagy megváltoztatta? Mit tanított ez a találkozás?
Több ilyen beszélgetésre, gesztusra, helyzetre emlékszem, igyekszem felidézni egy-két markáns, életszerű példát. Egyik osztályfőnökségem alatt észrevettem, hogy az egyébként intellektuális szférában jól mozgó diákjaim nagyon lázadozóak, kritikusak a hitbeli kérdésekkel kapcsolatban és az egyház bizonyos szabályaival, rendelkezéseivel szemben. Kamaszok voltak, az életkori sajátosságoknak megfelelő intenzív lázadással. Ezzel a csapattal középiskolás éveik végén egy alkalommal beültem egy nekik tetsző szórakozóhelyre, és ott beszélgetni kezdtünk. A hangulat meghittebbé vált, éreztem, hogy a beszélgetésben át fogunk lépni egy határt, és olyasmit is szóba fognak hozni, amit az osztályteremben nem, de ami egyébként mélyebben foglalkoztatja őket. Eddigi kommunikációnkban szokatlan súllyal és jelentőséggel azt kérdezték, hogy én valóban hiszek-e, vagy a katolikus iskolában tanítva a helyzetnek megfelelve formálisan képviselem a hit álláspontját. A valódi hitemet firtatták, és az este egy részében hitbeli kérdésekről beszélgettünk. Ez az alkalom engem mélyen megérintett, mert éreztem, hogy kérdésük valódi érdeklődésből, mintegy a szívükből fakad, és ez megerősített abban, hogy az intenzív érzelem – még ha lázadás, ellenállás formáját is ölti – erős kapcsolatot jelent a hittel. Nekem tetszett ezeknek a fiataloknak a viszonyulása, valódi keresésnek éltem meg, és biztos vagyok benne, hogy aki így keres, az előbb-utóbb találni is fog.
Egy másik alkalommal egy kolléganőmmel/barátnőmmel és három diákkal irodalmi kirándulásra mentünk. A saját kocsimmal utaztunk, és a hosszabb út lehetőséget adott az elmélyültebb beszélgetésre, így az egyik jelen levő diák részletesen elmesélhette megtérésének és kialakuló papi hivatásának a történetét. A hangulat újra meghitté vált, a beszélgetés nagyon érdekes, felemelő volt. Főleg a diákok beszéltek őszintén a hitükről, éretten, világosan, szeretettel. Gondolataimban hosszú ideig visszatért ez a beszélgetés, amelynek a hangulatát az sem tudta felülírni, hogy az autó meghibásodása miatt végül vontatókocsival mentünk haza.
Tudnám még sorolni a példákat, sokat lehet tanulni a diákok hitéből. Eszembe jut még az a lány, aki verset írt a nagypénteki passió utáni csendről.
Most, hogy ezeket a helyzeteket felidézem, az a gondolat válik bennem hangsúlyossá, hogy a hitbeli tapasztalatok megosztása valójában intim téma, meghitt légkört igényel. Ha eddig nem jutunk el egy diákkal, akkor lényegében nem tudjuk, mi van ezzel kapcsolatban a szívében, és értelmetlen más, külső jegyek, jelek alapján ítélkezni, azt mondani például, hogy a mai fiatalok érdektelenek, nem hisznek, nem elég vallásosak stb. Mindenképp tartózkodni kell az olcsó és gyors ítélkezéstől.
Mit jelent az irgalom, a türelem vagy a megbocsátás az iskolában? Lehet-e ezeket valóban „gyakorolni” a mindennapi pedagógiában?
Ezeket véleményem szerint nem csak lehet, hanem nagyon fontos, elengedhetetlen gyakorolni. Tudjuk, hogy a tanár nem csak tantárgyat tanít, hanem teljes személyiségével hat.
A megbocsátás szükségességét, lehetőségét is meg kell tanítanunk a diákoknak, hiszen enélkül nem működhetne a mindennapi élet, erre mindenfajta emberi viszonyban szükség van.
A megbocsátás, az irgalom, a türelem részben az önismeretből fakad – ha belátod, hogy te sem vagy egy matyóhímzés, te is nehéz eset lehetsz a környezeted számára, könnyebb lesz megbocsátani. Bár nem tudom, hogy én minden esetben végigmegyek-e a megbocsátás teljes érzelmi folyamatán, vagy csak a józan ész diktálta felülemelkedettség kapcsol be sokszor, de minden helyzetben fontosnak tartom a kommunikációt, azt a szabályt, mely szerint megoldást keresünk és nem hibásokat, valamint az együttműködést és a kompromisszumkészséget. Ezek nélkül szerintem nem lehet közösségben dolgozni.
Volt-e olyan pillanat az elmúlt években, amikor különösen erősen érezte: „ezért érdemes tanárnak lenni”? Mi történt akkor?
Bár nem áll tőlem távol a kétely sem, és nem tagadom, hogy a ,,nem érdemes” is éppúgy jelen van olykor, mint az ,,érdemes” – sok ilyen pillanatra emlékszem, persze. Ezek jó része az irodalomoktatáshoz kapcsolódik, főként ennek a kreatív részéhez. Például amikor tudomásomra jut egy végzős diákom önálló kezdeményezése, hogy közös színpadi produkciót szeretne létrehozni egy kölcseys diáklánnyal, akivel éveken keresztül riválisok voltak, de végül összebarátkoztak. Vagy amikor egy csapat diákkal színházba megyünk (Budapesten a Nemzetibe), és utána magam is csodálkozva hallgatom, milyen lelkesen és szakszerűen értékelik az ott látott előadást. Érzékelhető módon valóban jelentős élmény volt a számukra. Vagy amikor egy órán szép beszélgetés alakul ki mondjuk Deák Kristóf Mindenki című filmje alapján, és látom, hogy a diákok mennyire világosan érzik a szolidaritás igényét, súlyát. Sok példát sorolhatnék még, mert az irodalomoktatás megteremti ezeknek a közös élményeknek a lehetőségét.
Nagy tanulság volt számomra az a végzős osztályom, akikkel együtt egy embert próbáló válsághelyzetből álltunk fel, amely nemcsak osztályközösségünket, hanem egész iskolai közösségünket megrázta. A válsághelyzetre ezek a fiatalok számomra egészen rendkívülien, bölcsen és váratlan módon reagáltak: a közösségi szellem, a szeretet megerősödésével. Ez egész pedagógiai pályám életre szóló tanulsága lett. A helyzetre adott válaszukban egyszerre erőt és lágyságot mutattak: a fiúcsapat elszánt küzdelemben megnyerte az éves bajnokságot, a lányok pedig egészen elképesztő érettséget mutattak a kommunikációban. Az egész közösség összeállt, a légkör érezhetően pozitívra fordult, és többek között szokássá vált, hogy különösen segíteni kezdték azt, aki valamiben vulnerábilisnak bizonyult. Kiderült, hogy a közösségi élet megélésének ilyen módja kimondottan felemelő, jó. Ezt biztos, hogy magammal viszem, hogy így is lehet, és ennél kevesebbel nem is érdemes beérni.
Ha egyszer a diákjai évekkel később visszaemlékeznek Önre, minek örülne leginkább, hogy megőrizzenek abból, amit Öntől kaptak?
A fejlődésbe, változásba vetett hitet. A jobbra való törekvést. A nehézségeken való felülemelkedés képességét. A szépség szeretetét és élvezetét. A keresést. Egyfajta becsületességet. Kreativitást és inspirációt. Nyitottságot. Együttérzést.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/23. számában.
