Engedjék meg, hogy rögtön a múlttal kezdjem, azzal, ami annyira régen volt, hogy talán automatikusan két t-t érdemelne toldalékként. Mindig is érdekelt a biblikum, a vallástörténet és az a világ, ami régészecset alól kerül elő, már ha előkerül, egyetemi éveim jórészt ebben a közegben és ennek a bűvöletében teltek, és ha nem is lettem oktató, csak ily töltőtollkoptató szegénylegény, nem múlt el nyomtalanul a sok kutatás, fordítás – még ugye jóval a chatgpt előtti időkről beszélünk.
Ebből az időből dereng lelki szemeim elé Ruth alakja és az egész történet, amit mint régit és amúgy sem relevánst szoktunk átlapozni, az Újszövetségre fókuszálva. Pedig Ruth története igazán hétköznapi és rendkívüli is egyszerre. Nem hősökről szól, hanem olyan emberekről, akiknek váratlanul új útra kell lépniük.
Abban a korban a szociális háló legfennebb ha két csomócskát jelentett, a férj valamely rokonának nagylelkűségét, aki elvette volna a megözvegyült asszonyt vagy esetleg befogadta volna, vagy pedig a koldulás, ami hát akkoriban sem volt a legbiztosabb megélhetési forrás. Az özvegyi státusz pedig egyben majdhogynem a legszámkivetettebb volt, se künn, se benn. Enni kell, élni kell, de a társadalmi viszonyok szabályrendszere vajmi kevés támpontot és lehetőséget kínált erre.
Azt olvashatjuk a Bibliában, Ruth és anyósa, Naomi, a két özvegy nem tudta, mit tartogat számukra a jövő. A következő állomást sem ismerték pontosan, csak azt tudták, hogy az addigi életük lezárult. Amit azonban magukkal vittek, azt nem vehették el tőlük: a közösen megélt időt, a hűséget, az emlékeket és a reményt. Csupa olyan dolog, amellyel jóllakni és ruházkodni nem lehet, de tartást ad, önazonosságot támogat és kapcsolatot ápol. Ha Betlehembe kell menni, akkor Betlehembe mennek. A társadalmi berendezkedés keretében is szabadok, amennyire csak lehet egy, illetve két nő ebben a korban.
Az évek és összességében tulajdonképpen az évtized alatt, amit a Verbum berkeiben töltöttem el ilyen vagy olyan jogviszonyban és pozícióban, sok mindent tanulhattam, és bízom benne, hogy én sem pusztán tereptárgyként szerepelek néhányak emlékezetében. Nehéz szívvel teszem le a szentek életét tematizáló piciny kis rovatocskát a lapból, ahogy a Romkat kulturális-vallástörténeti és persze népi vallásossággal átitatott berkeire is szívesen emlékszem, és elmondhatom, hiányozni fognak. Egyik interjúalanyommal megbeszéltük, hogy ő mint turisztikai szakember és én mint médiamunkás sosem vagyunk szabadságon, mert akármerre járunk, már a következő úticélon vagy cikken dolgozunk, hiszen a téma az utcán hever, és az ötlet azonnal a batyunkba kerül, afféle hamuban sült szellemi pogácsaként. Hiszen nem tudhatjuk, hogy amikor a futó projektjeink végére érünk, milyen energiaforrásra és ötletcsokorra lesz szükségünk, legyen hát raktáron.
Ma, amikor vállunkra vesszük ballagóbatyunkat (stílszerűen június 15-én, a régi évzárók napján), ugyancsak nem tudjuk, mi lesz a következő projektünk, és melyik pogácsát kell hamarabb elővenni. Nem tudhatjuk, milyen utak nyílnak meg előttünk, ahogyan egyébként Ruth sem tudhatta. De hálásak vagyunk azért az útért, amelyet eddig együtt járhattunk. Köszönjük, hogy olvastak bennünket.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026. 06. 21-ei lapszámában.
