Kereszténységünk legnagyobb ünnepe a húsvét: a hit, a remény és a szeretet foglalata. Krisztusba vetett hitünk arra mutat rá, hogy az ember életútja nem zárul le a halállal, örök életre hivatott. Reménykedünk őbenne, aki ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre” (Jn 11,25–26). A húsvét a szeretet teljessége is számunkra, hiszen „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Isten irántunk való felfoghatatlan szeretete Krisztus Urunk életében és megváltó szenvedésében, halálában és föltámadásában tündökölt fel a legtisztábban. Jézus Krisztus irántunk való szeretetből, megmentésünkért önként vállalta a szenvedés legkegyetlenebb módját. Mégis nem azért halt meg, mert megölték, hanem – ahogy Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos állítja – „Jézus halála saját döntése folytán akkor következett be természetfeletti módon, amikor ő akarta. Halála előtt közvetlenül még beszélt, tehát az eszméletvesztéssel járó teljes hypovolaemiás sokkos állapot még nem állhatott be, így ez nem okozhatta közvetlenül a halálát. Mindezzel egybevág saját korábbi nyilatkozata is: „»Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt«” (Jn 10,17–18). Ő tudatosan, saját hatalma révén adta ki Lelkét: életét az Atya kezébe tette le, Szentlelkét pedig ránk lehelte.
Igen, ő életét adta megváltásunkért, de a halál nem lett úrrá rajta: harmadnapra feltámadt, mégpedig szellemi testben: anyagi testében – számunkra egyelőre felfoghatatlan módon –, megdicsőülve. Nem e földi életre támadt fel, mint Lázár, akinek újból meg kellett halnia, hanem az örök életre, ahová őt követve mi is törekszünk eljutni, s ahol – a holtak világvégi feltámadása után – szellemi testben fognak élni azok, akikben e földön Krisztus élt és megdicsőült. Igen, neki volt rá hatalma, hogy odaadja az életét, és arra is, hogy visszavegye: a mi Megváltónk ugyanis valóságos Isten és valóságos ember.
Elkényelmesedett európai kereszténységünk belső látása nagyon meggyengült. Az anyagiasság, a helytelen önszeretet, az elállatiasító liberalizmus, transzhumanizmus evilági paradicsomot ígér, és ezen a földön akar örökké boldog lenni. Elveszítette a mennyország távlatát, ahová a jó Isten hazavár. Elfelejtette, hogy élete túlmutat a koporsón. Ezt hívjuk elpogányosodott mentalitásnak. Ez a gondolkodásmód szereti a Szentírás szavait saját kificamodott életvitele alapján félremagyarázni, ráadásul ezt dogmafejlődésnek nevezni, holott merő tévtanításról van szó. Ezért a posztmodern ember elfelejti az örök élet távlatából szemlélni élete keresztjeit, igen nagy tisztelet a kivételeknek, a hitükben erős és gondolkodásukban józan embereknek, akik világítótornyok korunk sötétjében és homályában. A kényelmes ember a szenvedést tartja a legrosszabbnak. A jó Isten szemében a kárhozat a legrosszabb, amely örökre elszakítja tőle az embert, tőle, aki egyedül képes őt boldoggá tenni egy örök életen át. A szenvedésen és halálon túlmutat a feltámadt Krisztus.
Vajon az Atya nem akarta, hogy Fia a keresztáldozat által váltsa meg a világot? Ez talán szadista istenképet takar? Az biztos, hogy a mennyei Atya nem mosolyogva nézte, hogy kínozzák a Fiát, de Isten szeme nem a mi korlátaink szerint lát. Ő látta a szeretetnek azt a megtörhetetlen erejét, amellyel Szent Fia mindvégig hűséges volt küldetéséhez, és a keresztről sem szállt le, noha megtehette volna. Az Atya együtt érzett Szent Fiával, és együtt szeret minket Szent Fiával. Az Atya is, a Fiú is, a Szentlélek is ugyanazt akarta, hiszen egy Istenről van szó, egy az akaratuk. A próféták a Szentlélek sugalmazására írták le a Messiásról szóló jövendölésüket. Izajásnál a szenvedő szolgáról szóló negyedik énekben világosan meg van fogalmazva: „őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze (…) és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét” (Iz 53,5–6), mert csak ő volt képes elégtételt adni az emberiség bűneiért. Az Úr megmutatta, hogy a bűnt nem lehet félvállról venni, és ő komolyan veszi az embert. A megtestesült ige nemcsak emberi, hanem isteni természettel is rendelkezik, s bár félt a haláltól, mint ember, kérte is az Atyát, hogy ha lehet, múljék el a szenvedések kelyhe, mégis kimondta: Legyen úgy, ahogy te akarod. (vö. Lk 22,42) Ugyanakkor Jézus önként vállalta a megváltó keresztáldozatot: „Én vagyok a jó pásztor – mondta –, a jó pásztor életét adja juhaiért. (…) Örök életet adok nekik” (Jn 10,11.28). Amikor lelkében megrendült, akkor is önként vállalta: „megrendült a lelkem, mit is mondjak. Atyám, szabadíts meg ettől az órától. De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27–28)
Az Atya nem mulandó dicsőséget szánt a Fiúnak, és nekünk sem korlátolt, múlékony boldogságot tervezett, hiszen se a halhatatlan lelkünket, se a feltámadásra rendelt testünket az nem tenné beteljesedetté. Ő azt akarja, hogy mindörökre az ő örömében éljünk, földi életünk után is. Azt akarja, hogy testünk a nagy átalakuláskor megdicsőüljön a teremtett világgal együtt, amikor Feltámadt Urunk dicsőségesen visszatér ítélni élőket és holtakat. Addig is a természet „mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,20–21).
Éppen ezért többre hivatott egy Krisztus-követő, mint hogy beérje a vasárnapi kereszténységgel. Húsvéti hittel, istengyermeki méltósággal úgy kell megélnie a hétköznapokat, hogy józanul, két lábbal a földön éljen, de az örök élet fényénél vizsgálja a dolgok súlyát. Ekkor már tiszta tekintettel látni fogja, hogy az életben nem a szenvedés és nem is a halál a legrosszabb, hanem a kárhozat, amelytől Jézus Szent Vérében és végtelen szeretetében van szabadulásunk, csak teljes odaadással kövessük Krisztus Urunkat életünk keresztútjain, hiszen ő föltámadt és ő vezet. Odaát pedig megtudjuk, miért épp a szent kereszt által akarta megváltani a világot. Addig is, húsvéti hitünkhöz való hűséggel köszönjük meg a jó Istennek, hogy ekkora szeretettel mentett meg minket. Igaz életünk legyen a szeretetviszonzás, s akkor válik igazi ünneppé a húsvétunk.
Jozefa-Terézia OCD nővér
