† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben:
Lázár beteg volt Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Ez a Mária kente meg az Urat mirhával, és törölte meg lábait a hajával. A beteg Lázár, az ő testvérük volt.
A két leánytestvér megüzente Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.”
Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába?”
A tanítványok ezt mondták neki: „Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és te megint odamégy?” Jézus ezt felelte: „Nem tizenkét órája van a nappalnak? Aki nappal jár, nem botlik el, mert látja a világ világosságát. De aki éjszaka jár, elbotlik, mert hiányzik belőle a világosság.” Ezt mondta, azután hozzátette: „Lázár, a mi barátunk elaludt. De én megyek és fölkeltem.” A tanítványok így szóltak: „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul.”
Jézus Lázár haláláról beszélt, ők azonban azt hitték, hogy az álomba merülésre gondol. Erre Jézus nyíltan megmondta nekik: „Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek. Most azonban induljunk hozzá!”
Tamás, akinek Iker volt a mellékneve, így szólt tanítványtársaihoz: „Menjünk, és haljunk meg mi is vele együtt!”
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Betánia Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra (fél óra járásnyira). Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.
Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni!” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.”
Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!”
E szavak után elment és hívta a testvérét, Máriát. Halkan odaszólt neki: „Megjött a Mester, és hív téged!” Ennek hallatára ő rögtön fölkelt, és Jézushoz sietett. Jézus ugyanis még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Mártával találkozott.
A zsidók pedig, akik Máriával együtt a házban voltak és vigasztalták őt, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkel és kimegy, utána siettek.
Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, hogy ott kisírja magát.
Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, e szavakkal borult lábaihoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”
Mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: ,Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?”
Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem!”
E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok fel, hogy járni tudjon!”
A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.
Jn 11,1–45
Nagyböjti utunkon haladva egyre inkább találkozunk olyan egzisztenciális témákkal, amelyek mellett nem tudunk rezzenéstelen arccal-szívvel elmenni, hiszen a kiszolgáltatottság, a magunkra maradottság, a veszteség fájó érzése és a kilátástalanság pusztító tapasztalata emberi életünk szerves részét képezi, akárcsak a szamáriai asszony, a vakon született ember és Márta esetében, akik megtapasztalták azt a fajta emberi valóságot, amikor elérkezünk határainkhoz. Amikor már sem az anyagi biztonság, sem a társadalmi státusz, de még kapcsolataink sem tudnak rajtunk segíteni, amikor megtapasztaljuk a lét drámai valóságát. És minden egyes ilyen határhelyzet két fontos témánkra tapint rá, amellyel keresztény életünkben érdemes foglalkoznunk. Az egyik ilyen nagy témánk személyes hitünk, annak válsága vagy éppen fejlődési dinamikája, hiszen a hit nem egy statikus, hanem dinamikus valóság, csökken vagy nő, de sosem toporog egy helyben. Nagyon szépen ír erről Jálics Ferenc jezsuita a Fejlődik a hitünk című könyvében: „A kisgyerek saját mesevilágában él, és a hit is sokszor csak meséken és csodás történeteken keresztül juthat el hozzá. Amikor serdülőkorban ezt a mesevilágot leveti, a hitet is sokkal reálisabb módon érti meg… de aki egyetemista korában még mindig naiv mesevilágból meríti a hitét, jogosan tartja azt irreálisnak, és érthető, ha elveti. Hite nem tartott lépést szellemi és lelki fejlődésével. A keresztény hit olyan, mint maga az élet: fakad és növekszik, gyengül és meghal, vagy amikor az ember legkevésbé gondolja, újra feltámad és addig nem ismert energiával kezd működni…”
A másik ilyen nagy témánk, amely egész életünket jellemzi, a megtérés. Megtérésünket segítik a határhelyzetek, amikor falba ütközünk, amikor „kiéhezünk” a kegyelemre, amikor nincs tovább. Ezt Richard Rohr a Lélegezni a víz alatt című könyvében így írja: „Soha nem tudjuk megtervezni vagy irányítani saját átalakulásunkat vagy megtérésünket. Ha mégis megpróbáljuk, akkor a megtérésünk nagyon énközpontú és jól kontrollált lesz, és ennek eredményeképpen a legtöbb meggyőződésünk és a függőségünk is érintetlen marad, csak éppen sokkal jobban álcázott formában. Istennek radikálisan meg kell változtatnia életünk központi vonatkoztatási pontját. A túl sok „én” soha nem találhat rá a „te”-re, vagy bármi másra, ami túlmutat önmagán… Alázatosan kérnünk kell Istent hiányosságaink felszámolására. Ne merészeljünk mi magunk a gyarlóságaink nyomába eredni. Így hamis célt hajszolunk, és csak ravasz pótszerekre találunk.” Így lesz a nagyböjt az elmélyült hit és az Istenhez való visszatérés kegyelemi időszakává.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/12-es számában.
