Amikor Szent Ferenc tranzitusára emlékezünk, nem pusztán egy szent halálának órájához térünk vissza, hanem egy beteljesedett élet titkához. A tranzitus Ferenc számára nem lezárás volt, hanem átlépés: átmenet abból a világból, amelyet kisebb testvérként, szelíden és békességet hirdetve járt végig, az Atya házába, ahol minden testvéri kapcsolat végső értelmét nyeri el.
Ferenc egész életében egyetlen köszöntést hordozott a szívében és az ajkán: „Az Úr adjon neked békességet!” Ez a béke nem diplomáciai ügyességből, nem erőből vagy felsőbbrendűségből fakadt, hanem abból az evangéliumi minoritásból, amelyben tudatosan a legkisebbek közé helyezte magát. A béke tanúja csak az lehet, aki lemond arról, hogy felülről ítélkezzen, és vállalja, hogy alulról szeressen.
Ferenc tudta: a béke nem hirdethető hitelesen, ha nincs gyökere az alázatban. Ezért tiltotta meg testvéreinek, hogy „Krisztus lovagjaiként” járják a világot. Nem hódítani akartak, hanem jelen lenni. Nem erőszakkal formálni, hanem szelídséggel megérinteni. A béke köszöntése csak akkor válhatott áldássá, ha együtt járt azzal az élettel, amely a szegények, betegek, megvetettek és kirekesztettek között vállalt közösséget.
A tranzitus órájában Ferenc már mindezt maga mögött hagyta – vagy inkább: mindezt magával vitte. A megfeszített Krisztus szeretetébe kapaszkodva lépett át az örök életbe. Az a mag, amelyet szívébe ültettek, addigra bőséges termést hozott: irgalmat a szegények iránt, engedelmességet az Egyházban, és egy olyan testvéri életformát, amely képes volt a kiengesztelődés és a béke hiteles hirdetésére.
Nyolcszáz év távlatából a tranzitus nemcsak emlékezés, hanem kérdés is számunkra. Vajon mi mit viszünk magunkkal? Milyen békét hagyunk magunk után? Egy összekapcsolódó, mégis feszültségekkel teli világban Ferenc öröksége különösen időszerű: a szelídség útja nem gyengeség, hanem az egyetlen erő, amely képes megnyitni a szíveket a párbeszédre és a reményre.
A Szeráfi atya tranzitusa arra hív, hogy mi is nap mint nap átlépjünk: az önérvényesítésből a szolgálatba, a szóharcból a hallgatásba, a félelemből a bizalomba. Így válhat életünk – bármilyen hivatásban és életállapotban – annak a magának folytatásává, amelyet Ferenc vetett el, és amely ma is csírázik: az örök élet magjává, a béke csendes, de kitartó tanúságtételévé.
Urbán Erik OFM
