Az idő és a tér vallási dimenziójáról is elmélkedik Hartmut Rosa Demokrácia és vallás című könyvében, amely a Typotex kiadó gondozásában jelenik meg a közeljövőben. A Görföl Tibor bevezetőjével ellátott részlet a Vigilia szeptemberi számában olvasható, ebből tett közzé ízelítőt a Vigilia Facebook-oldalán. Alább a részletet olvashatják.
Mire van tehát szükségünk a mai társadalomban? Azt hiszem, társadalmunknak arra van szüksége, hogy elgondolkodjunk azon, megszólíthatók vagyunk-e, és át tudjuk-e élni az előre megjósolhatatlan eredményű énhatékonyságot. Az egész egyrészt beállítódás függvénye, vagyis annak kérdése, hogy szakítani tudunk-e agresszív hozzáállásunkkal, s egy pillanatra felhagyunk-e az efféle kérdésekkel: „Mire jó ez nekem? Mi a hasznom belőle? Mit akarok még elérni? Mit tudok az ellenőrzésem alá vonni? Mi nincs még a kezemben?” Talán egyenesen azt állíthatjuk, hogy mezítelennek kell lennünk, megérinthetővé kell válnunk, ami egyúttal mindig azt is jelenti, hogy sebezhetők leszünk. Ez pedig természetesen mérhetetlenül kockázatos egy olyan társadalomban, amely versengésre épül és növekedésre törekszik. Mindenesetre legelőször is meghatározott hozzáállásra van szükségünk, bár ez a hozzáállás még nem szavatolja, hogy valóban megszületik-e a rezonancia. Megfelelő társas és anyagi terekre is szükség van hozzá.
Azt állítom, hogy a vallás valóban rendelkezésre tudja bocsátani ezeket a tereket, vagy legalábbis alapvetően az a szándéka, hogy elérhetővé tegye őket. Olyan tényezőkből épül fel, amelyek arra emlékeztetnek minket, hogy másként is lehet viszonyulni a világhoz, nem csak úgy, hogy kizárólag fejlődésre törekszünk, és mindent az ellenőrzésünk alá próbálunk vonni. Vegyük csak azt, ahogyan a vallás az időt kezeli; gondoljunk csak arra az egyházi énekre, mely így kezdődik: „A te kezedben van életem ideje”, vagy gondoljunk az egyházi évre. Apám mindig azt mondta az utóbbiról: „Ez maga a teljes unalom, soha nem történik semmi, minden évben ugyanaz, kétezer éve egyfolytában.” Csakhogy erre én azt mondom: „Pontosan ez a lényeg! Semmi újítás, semmi növekedés, semmi fejlődés!” E téren az idő másféle felfogásával találkozunk, nem azzal, amely ma uralkodik, és gazdasági erőforrásként kezeli az időt. A vallásban a térről alkotott felfogás is másféle: ha belépnek egy templomba, semmit sem találnak, amit, mondjuk így, a rendelkezési körükbe tudnának vonni, amit irányítani vagy uralni tudnának. Nincs semmi, amire az agressziójuk irányulhatna. Na jó, kivéve persze, ha gyűlölik az egyházat, és legszívesebben letépnék a keresztet a falról, mert hát persze ilyesmi is létezik. Akik viszont nem ilyen szándékkal lépnek be a templomba, olyan térbeli környezetbe kerülnek, amelyben egy pillanatra elpárolog agresszív viszonyulásuk.
A legfontosabbnak azonban az tűnik számomra, hogy az egész vallási gondolkodás, a teljes hagyomány, a legkiválóbb vallási elgondolások rezonáns viszonyok eszméjére és megvalósítására irányulnak. Erre csak nemrég jöttem rá, miután már megírtam a rezonanciáról szóló könyvemet. Vegyük csak például a perikhórésziszt, a Szentháromságot: e téren az Atya, a Fiú és a Szentlélek rezonáns kapcsolatával találkozunk, amely talán felénk, hívő emberek felé is rezonáns viszonnyá válik. Egyszer már írtam arról, hogy a katolikus vallásban, a katolikus felekezetben vajon vannak-e olyan tényezők, amelyek rezonáns természetűek, és erre a kérdésre csak igennel tudok válaszolni. Ráadásul egészen sok efféle tényezőt fedezhetünk fel, és azt hiszem, talán többet is, de legalábbis másféléket, mint a protestantizmusban, olyanokat, amelyek jobban kötődnek az emberi testhez. Gyerekkoromban például mindig irigykedtem azokra, akik keresztet vethetnek, szenteltvízbe márthatják az ujjbegyüket, vagy imádkozhatnak a szentekhez. Ezek a mozdulatok és szertartások azon a meggyőződésen alapulnak, hogy valamiféle kapcsolatot létesítünk, rezonáns viszonyt e világgal és egy másik világgal. Valami megérint minket, s átalakító erejű hatást gyakorol ránk – ez az elgondolás érvényesül és válik tapasztalattá ilyenkor.
