Szent Benedek július 11-i ünnepe (a március 21-i a halálának a napja) már a 8. századtól létezik, és eredetileg ereklyéinek átvitelét ünnepelték ekkor (Montecassinóból a Fleury apátságba, majd Saint Benoit sur Marne-ba). Mai jelentőségét VI. Pál pápa adta (1964-ben) azzal, hogy Európa fővédőszentjévé nyilvánította. Ennek a döntésének az okát könnyen felismerhetjük akár saját kultúránkban is, hiszen a magyarság is bencés szerzeteseknek köszönheti a kereszténységgel való találkozását, az európai kultúrába való integrálódásának kezdeti lendületét.
Első legendáinkat bencések írták, első magyar nyelvű emlékeink is bencés kolostorokhoz kötődnek, közöttük a legismertebb a Szent Márton hegyén épült „város” (Pannonhalmi Apátság).
Ez a magyarázat mégis tartalmazhat valamelyes ellentmondást: Szent Benedek annak idején kivonult a társadalomból, és egy alternatív társadalmat hozott létre, mégpedig az evangéliumi értékek szerintit. Ez a rendszer sokáig jól működött: ebbe a társadalomba befogadták a vándort, tanították az arra vágyót, de ki is mentek olykor terepre, ha szükséges volt. Alapvetően mégis városon kívül, jó látható hegyen, tartóra tett lámpásként mutattak rá a Jézus szíve szerinti életre.
A bencés monostorok ma is kreatívan oldják meg az elkülönülés, a kivonulás és a kapcsolat, a szolgálat egyensúlyát. Számunkra itt most nem is ez a kérdés, hanem az a kihívás, amit maga a lelkület jelent a világban élő keresztény számára, és amelynek a sokféle, sikeres és kevésbé sikeres tendenciáival találkozunk. A „kivonulás a hegyre”, az elkülönülés legtöbb esetben nem földrajzi vagy fizikai cselekedet, hacsak nem egy lelkigyakorlat erejéig – ami rendben is van. A kivonulás kérdéses rossz formái az elszigetelődés, a védekezés, az ítélkezés – amit nagyon sokszor leöntünk szenteltvízzel, és megmagyarázzuk, hogy mi csak meg akarjuk védeni az egyházat, meg akarjuk mutatni a hit tisztaságát, a követendő utat stb. És miközben felkapaszkodunk igaznak hitt keresztény életünk hegycsúcsaira, falakat építünk megmerevedett szokásokból, formalitásokból, reflektálatlan megjegyzésekből, előítéletekből, és könnyen megtörténhet, hogy senki nem látja már azt a szép és fényes várost, nem talál oda, ahol a lényeg lakozik, ahol az evangéliumnak a szelleme valóban észlelhető és élhető.
A monasztikus lelkiség egyik alapvető jellegzetessége és üzenete a jó értelemben vett elkülönülés, az egyedül Istennel levés. Van, aki arra kap hivatást, hogy ezt életformaszerűen valósítsa meg, ugyanakkor mindannyiunknak feladata az, hogy „belső monostorunkban” időzni tudjunk, Istennel személyes és erős kapcsolatban legyünk, hogy legyenek védőkorlátaink is ennek érdekében, hiszen nem oldódhatunk fel a bűnös társadalmi struktúrákban. A világban élő kereszténynek azonban az a hivatása, hogy ezeket a struktúrákat megszentelje a jelenlétével, az igazságtalanságok beazonosításával és azok megszüntetése érdekében tett lépésekkel (a saját lehetőségeinek keretei között), a kommunikációval, a párbeszéddel –, s mindenekelőtt szeretettel, irgalommal, bölcsességgel.
Lennie kell egy kis alternatív társadalomnak, hogy mutassa az irányt. A szeretetnek – Krisztus és a felebarát szeretetének – azonban nincs alternatívája.
Farmati Anna SSS
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/27-es számában.
