Egy ideje szokás, hogy Szent Péter és Pál apostolok ünnepén szentelik fel az új papokat. Ez idén másképp alakult a főegyházmegyében, de az apostolfejedelmek elköteleződése nemcsak a hit bátor megvallására emlékeztet, hanem az engedelmességre is ráirányítja figyelmünket. Ezekben a napokban egyházmegyéinkben papi helyezések történnek – nem ritkán fájdalmas búcsúk és új kezdetek kíséretében. Az engedelmesség azonban nem puszta alá-fölérendeltség kérdése: a Lélekre figyelő, szeretetből fakadó döntés, mely az apostolok nyomdokán járva Isten akaratára válaszol. Cikkünkben a jezsuita András Csaba arra keresi a választ: hogyan lehet az engedelmesség ma nem teher, hanem a lelki szabadság forrása?
Manapság az engedelmesség megtépázott erénnyé vált, amikor a hatalmi visszaélések, a tekintéllyel szemben érzett bizalmatlanság, az apasebek megingatták annak intézményes kereteit. Bátorság, szabadság, odaadottság vagy inkább naivitás, kiszolgáltatottság az, amit ma az engedelmesség fogalmához kötünk? Papokkal, szerzetesekkel beszélve kettősséget érzékelek: egyrészt elevenen él a vágy, hogy legyen valaki, aki bátorítja, küldi őket, akihez bizalommal fordulhatnak; aki megadja annak érzését, hogy egy közösséghez tartoznak, amelynek van egy vezetője, aki tudja, merre haladnak. Másrészt ott van a csalódottság, hogy az elöljáró nem teljesíti a hozzá fűzött reményeket, nem hallgatja meg őket, amelyben kialakul a bizalmatlanság. Nem bízhatnak abban, hogy a vezető döntése személyes életük és küldetésük javára fog válni.
Pedro Arrupe SJ (1907–1991), a jezsuita rend korábbi generálisa azt mondta, hogy a Társaság a bizalomra épül. Ha nincs bizalom az elöljáró és az alattvaló között, de facto megszűnik az apostoli test létezni. Loyolai Szent Ignác szerint az engedelmesség legyen az az erény, amelyről Jézus Társasága, a jezsuita rend igazi fiait fel lehet ismerni. Az elöljáróban – ki Krisztus képviselője, és az ő tekintélyét jeleníti meg – tekintsenek őrá, „akinek kedvéért engedelmeskednek” (PT §2.).
Az engedelmesség a jezsuita rendalkotmányban négy szinten jelenik meg: aszketikus (az emberi erőfeszítés szükségessége), misztikus (Krisztus felismerése az elöljáróban), egyesítő (az apostoli testben erős kötelékeket teremt) és apostoli, melyben a jezsuitát az Úr Jézus küldetésében való közreműködésre hívja. Az engedelmesség négy aspektusának egyensúlyban kell lennie anélkül, hogy valamelyikük túlhangsúlyozódna vagy háttérbe szorulna. Mit is jelent ez a gyakorlatban?
1. Az engedelmesség feltételezi az önmegtagadást, a benső szabadságban való növekedést. A lelki fegyelem Isten kegyelmével segíti az ifjú vágyait átalakítani. Az önmegtagadás a szolid erényeken (alázat, türelem, engedelmesség, a saját akaratról való lemondás) keresztül a szándékot egyre inkább megtisztítja, hogy az Isten szolgálatára irányuljon. Sok olyan tudattalan motiváció mozgat minket, amelyek nem a szabadság, a szeretet irányába visznek. Amikor lemondok arról, hogy csupán a saját elképzelésem, elgondolásaim szerint alakuljon az életem, az fájdalommal jár, ahol felszínre kerülnek énközpontú ragaszkodásaim, amelyek nincsenek összhangban Isten szeretetével. Ez az önismereti folyamat fájdalommal jár: megtisztít, szembesülnöm kell árnyoldalaimmal, motivációimmal, másrészt felszabadíthat arra, hogy valóban a Lélek vezessen engem. Ezt ki kell bírni, mert nem könnyű; illetve nem megy magától.
2. Az engedelmesség misztikus síkon is történik. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok abban segítik a rendtagot, hogy egyre inkább Krisztus gondolataival gondolkozzék, az ő akaratával akarjon, hogy benne éljen és cselekedjen. Az engedelmesség modellje Jézus Krisztus, aki eminenter és in radice minden keresztény erény forrása. Krisztus engedelmessége az Atyához fűződő bizalom- és szeretetteljes kötelékben nyilvánul meg. Krisztus imájában magáévá tette az Atya akaratát: ez motiválta őt, amikor az örömhírt hirdette a szegényeknek, gyógyította a betegeket. A jezsuita ebbe a kapcsolatba akar belépni azáltal, hogy a földi elöljárójával együtt keresi Isten akaratát. Ennek feltétele, hogy az elöljáró és a rendtag együtt keressék az Atya akaratát (imádkozó emberek legyenek): váljon ez közös lelki tapasztalattá, melyben az elöljáró és a rendtagok együtt tudnak haladni.
3. Az engedelmesség egységet teremt. Azáltal, hogy a rendtag transzparenssé, áttetszővé válik, feltárja, mi mozgatja belülről, közte és elöljárója között erősödik a bizalom és az egység. Ehhez elengedhetetlen a meghallgatás kultúrájának az előmozdítása, ahol a rendtag biztonságban érzi magát: azt érzi, hogy elöljárója befogadja, meghallgatja, amit mond. Ez megkönnyíti, hogy elfogadja, ha elöljárója később másként dönt, mert tudja, hogy megkülönböztetésében figyelembe vette az ő szempontjait is.
4. Az engedelmesség célja apostoli. Nem csupán az egyén megszentelődéséről szól, hanem elsősorban arról, hogy minél tisztább, jobb eszközként vehessünk részt a megváltás művében, Krisztus küldetésében. A jezsuitának egyik lába a földön kell álljon, ahol épp tartózkodik, másik lába a levegőben, hogy kész legyen arra, hogy oda küldjék őt, ahol a nagyobb szükség mutatkozik.
András Csaba SJ
