Különös félelem él bennünk, amikor el kellene ismernünk: hibáztunk. Mintha a világ véget érne abban a pillanatban, amikor kimondjuk: tévedtem, gyenge voltam, elrontottam. Pedig ezek a szavak nem pusztítanak – épp ellenkezőleg. Megszabadítanak. Csak épp ritkán merjük kimondani őket.
Megtanultuk, hogy a gyengeség veszélyes. Ha megmutatjuk a sebezhetőségünket, akkor támadhatóvá válunk, így hát páncélt öltünk. Minden reggel, amikor tükörbe nézünk, magunkra simítjuk a „rendben vagyok” álarcát, még akkor is, ha belül darabokban vagyunk. Majd napközben, amikor mások botlásait látjuk, gyorsan ítélünk, gyorsan kommentálunk. Nem azért, mert rosszak lennénk – hanem mert könnyebb másra mutatni, mint belenézni a saját lelkünk tükörlabirintusába.
Hiszen miért is lenne könnyű szembenézni azzal, amit elnyomunk? Hogy vannak napok, amikor nem szeretjük önmagunkat? Hogy néha elrontjuk, megbántjuk azt, akit szeretünk? Hogy néha csendben szenvedünk, és nem tudjuk, hogyan kérjünk bocsánatot? Legfőképp: nem tudjuk, hogyan bocsássunk meg magunknak.
Olyan világban élünk, ahol bárki bármiről véleményt mondhat. Gyorsan. Hangosan. Megkérdőjelezhetetlenül. Saját magunkról alig beszélünk. A saját sebeinkről hallgatunk. Inkább beszélünk arról, ki a hibás egy háborúért, egy politikai döntésért, egy válásért, egy tragédiáért – de közben nem merjük feltenni magunknak a legegyszerűbb kérdést: Én hol/miben voltam számító? Hol nem vállaltam fel, amit kellett volna? Hol nem voltam jó ember, magamhoz sem?
Nehéz dolog szembenézni önmagunkkal. Nincs benne dicsőség, nincs benne taps. Csak csend van. Fájdalom. Könnyek. Pont ezekben a pillanatokban kezdődik valami igaz. Mert aki le tudja venni a páncélt, az elkezd élni. Aki azt meri mondani: „Megbántam”, az gyógyulni kezd. Aki azt meri érezni: „Még szeretném szeretni magam”, az úton van.
Azt hiszem, ha több ember merne sebezhető lenni, kevesebb lenne a kiabálás. Kevesebb a gyors ítélet. Több lenne a megértés. Több a csendes figyelem. Több az ember, aki nem tökéletes, de igaz. Nem hibátlan, de bátor.
A világ nem attól fog megváltozni, hogy kiabálunk mások hibáiról, hanem attól, hogy végre kimondjuk: én is ember vagyok, és tanulok szeretni újra – magamat is. Nehéz, ha sosem szerettek igazán és ki sem mondták, hogy szeretnek, de itt az ideje mások helyett magunkat (is) kommentálni.
Ferencz Emese
