Két évvel ezelőtt egy meleg, júniusi délelőttön hét emberrel indult útjára valami, amit akkor még csak óvatos reménységként tudtam megfogalmazni. Nem volt mögötte nagy program, sem hivatalos terv, sem hosszú távú stratégia. Csak egy érzés. Egy belső sürgetés, hogy tenni kell valamit azokért, akiknek a mindennapjai gyakran láthatatlanul telnek – csendben, magányosan, valami után vágyakozva. Így született meg a Szenior kávézó a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség közösségi terében. Azóta olyan alkalmak is vannak, amikor többen vagyunk harmincnál is – sokféle háttérrel, világnézettel, de egy közös emberi igénnyel: tudjunk kapcsolódni egymáshoz, hogy meghallgassuk és meghallassuk egymást.
Nehéz szavakba önteni, miért vonzódom ennyire az idősebbek felé. Talán azért, mert mindig is úgy éreztem: az ő történeteik, tekintetük mélysége, hallgatásaik súlya olyan tudást hordoz, amit máshonnan nem lehet megszerezni. A világ gyakran túl gyorsan megy el mellettünk – vagy inkább: elrohan. De ha megállunk és leülünk melléjük, gyakran kiderül, hogy ők azok, akik már megjárták azokat az utakat, amelyeket mi még csak most kezdünk taposni. A legszebb talán az, hogy ők nem akarják megmondani, merre menjünk, csak elmesélik, hogyan jártak ők. Ez a csendes bölcsesség volt az, amit úgy éreztem, érdemes láthatóvá tenni. Így lett a Szenior kávézó egy olyan hely, ahol meg lehet állni. Ahol nem kell sietni, nem kell szerepet játszani, nem kell megfelelni. Csak jelen lenni. Meghallgatni, kérdezni, mesélni. Minden hónap első csütörtökén találkozunk: általában van egy vendégünk és egy téma, amit körbejárunk, és sokszor van nevetés – máskor csend, megrendülés, könnyezés is. Volt szó egészségről, hitről, családról, veszteségről, irodalomról, utazásról, barátságról, gyászról és sok minden másról. De a legtöbb mindig „közöttünk” született meg – a kimondott és ki nem mondott szavakból, abból, ahogy ránézünk egymásra.
Azok, akik rendszeresen eljönnek, gyakran mondják: „itt élek meg valamit abból, amit közösségnek hívnak”. Nem kell hozzá sok – csak egy nyitott tér, egy pohár tea vagy kávé, egy pár kényelmes szék, egy csipet figyelem, egy kis bátorítás. És persze emberek, akik mernek jelen lenni. Sokan közülük évtizedek óta élnek Kolozsváron, mégis most először érzik azt, hogy valaki név szerint ismeri őket. Nem egy népességi adat, nem egy „nyugdíjas”, nem „idős hozzátartozó” – hanem Margit, Gyöngyi, Gabi bácsi, Magdi néni stb.
A kávézó számomra sem maradt „csak” egy közösségszervező program. Sokkal több lett ennél. Egy tükör, amelyben újra és újra meglátom magam is, hogy honnan jövök, mit hozok, és mit hagyok magam után. Az elmúlt két év számomra is formáló időszak volt. Tanultam figyelni. Nem csak hallgatni – hanem úgy hallgatni, hogy abban teret adok a másiknak. Tanultam elengedni azt az illúziót, hogy nekem mindig „hoznom kell valamit” – mert sokszor elég csak ott lenni, és a többi magától megtörténik. És igen, megtanultam fáradni is. És felismerni, hogy az adáshoz újra és újra vissza kell térnem ahhoz a forráshoz, amelyből én is merítek.
Sokan kérdezik: „és te miből töltekezel?” A válasz egyszerű. A csendből. A természetből. Egy hosszú sétától a Bükkben. Egy verssorból, amit nem lehet elfelejteni. Egy beszélgetésből, ami megmarad a lelkemben napokig. Egy hajnali imából, ahol nincs más, csak Isten és én. A hitből, ami nem magyarázkodik, hanem csendben jelen van. És persze abból a közösségből is, amelyet újra és újra megtapasztalok a Szenior kávézóban – ahol az emberek mernek megmutatkozni, és ahol én is tanulom újra és újra az emberi kapcsolat legmélyebb formáját: az együtt-létet.
Sokszor érzem úgy, hogy amit együtt létrehoztunk, az egy apró sziget ebben a rohanó világban. De ez a sziget él – és egyre többen jönnek, hogy megpihenjenek rajta egy órára, egy délutánra, talán csak egy pillanatra. És ez elég. Ez tart meg. Ez visz tovább.
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/25-ös számában.
