Krisztus szeretete sürget minket – Beszélgetés az aranymisés Andreas Reinholz radnai plébánossal

Az újszentannai születésű Andreas Reinholz plébánost a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után, 1975-ben Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szentelte pappá. 1986–2003 között a temesvár-józsefvárosi egyházközség plébánosa, ezt követően, 2003-tól napjainkig a máriaradnai kegyhely igazgatója és a radnai plébánia lelkipásztora. Az egyházmegye Sematizmusában a neve mellett a következő tisztségeket találjuk: nyugalmazott székesegyházi főesperes (Canonicus Archidiaconus), pankotai esperes, egyházmegyei bíró. Jelenleg két plébánia – Radna és Bulcs –, valamint a hozzá tartozó filiák pasztorálását végzi. Andreas Reinholz plébánost aranymiséje alkalmából kértük beszélgetésre.

Plébános úr, hogyan döntött a papi hivatás mellett?

Újszentannán születtem, 1950. szeptember 27-én. Öten voltunk testvérek, sajnos egyikük már több mint tíz éve elhunyt. A többi testvérem jelenleg Németországban él. A legidősebb a nővérem, mi, többiek mind fiúk. Hatan lettünk volna, de az egyik fiútestvérem néhány hónaposan meghalt. A június 15-én tartandó aranymisémre három testvérem jön el Németországból családostól, gyermekekkel, unokákkal, dédunokákkal. Amikor nyolcadik osztályos voltam, édesapám, aki addig Aradon az építőiparban dolgozott, otthon talált munkát, mégpedig templomi sekrestyésként. Lényegében akkor kerültem közelebb az egyházhoz. Gyermekkoromban nem ministráltam, mivel Újszentannán akkoriban nagyon sok gyermek volt, és a plébános inkább azokat hívta ministrálni, akik közel laktak a templomhoz. Mint említettem, nyolcadik osztályos voltam, amikor egy falumbeli pap, Totterer Anton, akkori simándi plébános, akit 1963-ban szenteltek pappá Gyulafehérváron, és Jäger Péter atya osztálytársa volt, 1965-ben motoros balesetben meghalt. A temetésén arra gondoltam, hogy mivel ilyen fiatalon elment közülünk, valakinek vállalnia kellene helyette a papságot, folytatnia kellene az általa megkezdett munkát. Akkoriban Andreas Straub későbbi főegyházmegyei tanácsos, a dunai svábok és a Délkelet-Európából Németországba települt németek lelkipásztori gondozásának nyugalmazott vizitátora volt a káplán a plébánián, így nála jelentkeztem a barátommal, Franz Marksteinerrel együtt. Mivel nyolc éven át osztálytársak voltunk, eldöntöttük, hogy Gyulafehérvárra is együtt megyünk. Azon a nyáron a káplántól tanultunk egy keveset magyarul is, néhány szót meg nyelvtant is…

Addig nem beszélt senkivel sem magyarul?
Nem, mert nem volt kivel. Így hát nagyon szokatlan volt. A kilencedik osztályban Gyulafehérváron, a kántoriskolában még volt lehetőség arra, hogy annál a tanárnál, aki tudott németül, mi is németül feleljünk. Mivel az első nyolc osztályt otthon német nyelven végeztem, ha például a matematika- vagy a fizikatanár román nyelven kérdezett valamit, nem értettem. Így hát a kilencedik osztály eléggé izgalmasra sikeredett, ugyanakkor a tanárok nagyon sokat segítettek. A tizedik osztálytól azonban már nem tettek különbséget közöttünk. Bartalis Árpád ferences szerzetes volt az osztályfőnökünk, magyar nyelv és irodalom szakos tanár, aki akkoriban püspöki titkár is volt. Szigorú tanár, ha hibáztunk, levont a jegyből, de mivel a barátom meg én megtanultuk szóról szóra a leckéket, tízest kaptunk. Mi voltunk az egyedüli német diákok, akik tízest kaptunk. Emlékszem, egy feleletnél oroszlán helyett oroszlányt mondtam, persze, derült az egész osztály a tanárral együtt. Egyébként a székely osztálytársainktól is tanultuk a magyar nyelvet. Kilencedik osztályban 31-en voltunk, a többség jórészt székely, így hát mi is ebben a nyelvjárásban ejtettük a magyar szót. Nagyot néztek Temesváron, amikor oda kerültem újmisés papként, Pázmány Péter akkori plébános tréfásan meg is jegyezte: na, megjött a székely. A kántoriskola után azonnal felvételt nyertem a teológiai főiskolára, így összesen tíz évet töltöttem Gyulafehérváron. Csak vakációkban jöttünk haza. Újszentannán akkoriban körülbelül hatezerötszáz németajkú hívő volt. Csak a párttitkár, a polgármester meg a rendőrök voltak román nemzetiségűek.

Gyulafehérváron azonban megtanultunk románul is. Volt még két székely társam, akikkel mindenhova együtt mentünk, így sétálni is a városban meg a környékre. A vakációban is látogattuk egymást, hol ők jöttek Újszentannára, hol én mentem hozzájuk. Nem voltunk gazdagok, a barátságunk volt a fontos. Egyébként a vakációk alatt egy-két hónapot egy farmon dolgoztam Újszentanna és Zimándújfalu között, ahol az egyik bátyámat mérnökként alkalmazták. Többen voltunk 15-17 év körüli fiatalok, akikkel együtt dolgoztunk, valami kevés pénzért. 1974-ben már nem mentem a farmra, mert, noha nem voltam még diakónus, Barthou Josef bakóvári plébános megkért, hogy a szeptember 8-i bérmálás előtt próbáljak a templomi énekkarral, ami gyakorlatilag akkor alakult. A plébános levelet intézett a hívekhez, és mintegy hatvanan jelentkeztek kórustagnak. Minden nap tartottunk énekpróbát. Volt fúvószenekar is – rezesbanda – csak nem volt kottájuk. Így hát készítettem nekik azt is. A bérmálás után – Cziza Ferdinánd általános helynök érkezett a bérmálásra – a helyiek azzal búcsúztak tőlem: kár, hogy a papi pályára készülök, mert jó kántor lenne belőlem.

Kitől örökölte a jó zenei érzéket, plébános úr?
Édesapám annak idején vásárolt egy harmonikát, és megtanult rajta játszani, ahogy a bátyám is. Én kevésbé, viszont a kántoriskolában természetesen tantárgy volt a zene. A kilencedik osztályban még nem engedtek a zongora vagy az orgona mellé, hanem a billentyűk le voltak rajzolva egy papírra, és azon „gyakoroltunk”, a tanár meg figyelte, hogy ki hova rakja az ujját.

Ki szentelte pappá?
Márton Áron püspök. Nagy hatással volt rám a viselkedése, a megjelenése, a személyisége. Kilencedik osztályos voltam, amikor a karácsonyi vakáció előtt behívtak a polgármesteri hivatalba, ahol ott várt egy szekus… Később Márton Áron püspök úr felkészített minket, és figyelmeztetett bennünket az ilyen találkozásokkal kapcsolatban, ami nagy segítség volt. Aki egyszer a szemébe nézett Áron püspök úrnak… a tekintetét nem lehet elfelejteni. Azt hiszem, még a börtönt is vállaltuk volna, akkor legalábbis így éreztük. Tavaly Altöttingbe, Németországba utaztam, ahol megkértek, hogy tartsak egy előadást, amelynek témája: A romániai egyház a kommunizmus idején. Ennek egyik központi alakja Boros Béla címzetes érsek volt, akit személyesen ismertem, hiszen a józsefvárosi plébánia egyik lakásában lelt otthonra, és huszonöt évet töltöttünk ott együtt. Érsek urat a kommunista hatalom 1951-ben életfogytiglani fegyházra ítélte, és tizenhárom év múlva, szabadulásakor senki sem akarta befogadni. Egyedül Pázmány plébánosnak volt annyi bátorsága, hogy ezt megtegye. A szekusok egyébként sokunk életét „végigkísérték”. Hozzánk, a józsefvárosi plébániára akkor kezdtek gyakran járni, miután Boros Béla érsek a börtönévek után odaköltözött. Pázmány plébános úr ritkábban találkozott velük, engem viszont gyakrabban felkerestek, mivel én voltam a legfiatalabb a házban. Emlékszem, egyik alkalommal érsek urat meglátogatta a szegedi püspök. Persze, hogy tudtam róla. Kérdezték a biztonságiak, hogy miről esett szó az ebédnél. Mondtam nekik, hogy nem tudom, mivel én csak felszolgáltam, hoztam-vittem a tányérokat a konyhába, nem tartózkodtam állandóan a szobában. – Biztosan valami erdélyi papok voltak, mert magyarul beszéltek… – próbáltam megkerülni a kérdést. Volt olyan időszak, amikor minden pénteken reggel eljött a Szekuritáté embere, és gondolom, nem csak minket tüntettek ki ezzel a fokozott figyelemmel. Talán ez az állandó nyomorgatás is hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes évek elején annyi német pap elhagyta az országot.

A pappá szentelést követően hol volt az első szolgálati helye?
A temesvár-józsefvárosi plébánián, mint segédlelkész Pázmány Péter plébános mellett. Jól megértettük egymást. Szent Anna napján, július 26-án Újszentannán búcsú volt, amin meghívottként részt vettek a szomszédos települések papjai is. Éppen az ebédnél ültünk, amikor megérkezett a postás, és az akkor már plébános Andreas Straub átnyújtotta nekem a kinevezéseket tartalmazó levelet. Franz barátom azt a hírt kapta, hogy ott marad Szentannán, mint káplán (biztosan Straub kérte őt, mivel sokkal jámborabb volt, mint én), engem pedig a Józsefvárosba küldtek. A hír hallatán a plébánosok, akik ott ültek az asztal körül, mindannyian felálltak, és kezet nyújtottak nekem: Őszinte részvétem, őszinte részvétem… Nagyon megijedtem, hogy vajon milyen pap mellé kerültem? Másnap vonatra ültem, és elmentem Temesvárra, hogy jelentkezzem a plébánosnál, és lássam, mit kell vigyek magammal, mivel a kinevezés augusztus 1-jétől szólt. A készülődésre tehát maradt négy napom. Bementem az irodába, ott találkoztam Pázmány plébánossal, bemutatkoztam. – Szóval maga az. Hányan vannak testvérek? – volt az első kérdése. – Öten vagyunk – válaszoltam. – Ha sok türelme lesz, akkor megértjük egymást – mondta. Majd megmutatta a szobámat: volt benne egy kerek asztal, egy vaságy, négy szék meg egy szentkép. Ruhásszekrényt meg könyvszekrényt én vásároltam, a könyvszekrényt vonattal szállítottuk a testvéreimmel Újszentannáról Temesvárra. Miután elfoglaltam a szolgálati helyem, minden reggel bementem a plébános irodájába, és miközben ő a kávéját kortyolgatta, megbeszéltük a napi tennivalókat. Ő sajnos már beteg volt akkoriban, és inkább az irodában vállalt szolgálatot, így rám maradt az úgynevezett terepmunka: a hittanórák, a temetések. Akkoriban évente akár háromszáz temetési szertartást is végeztünk. A személyes rekordom hét temetés egyetlen délután. Elsőáldozáskor a német gyermekek létszáma 30-40 között mozgott, a magyarok nagyjából 15-en, 20-an voltak. Körülbelül hatezer hívő volt akkoriban a Józsefvárosban, abból négyezer német és kétezer magyar. A vegyes házasságokból származó román nemzetiségű gyermekeknek a plébánián tartottam a hittanórát. Román nyelvű szentmisét eleinte csak a székesegyházban celebráltak, a városból négy papot oda is beosztottak, én minden hónap harmadik vasárnapján kerültem sorra. A kilencvenes években bevezették minden plébánián a román nyelvű szentmisét, és azzal együtt a román nyelvű hittanórát is. Ugyancsak a kilencvenes évek elején Brazíliából két Notre Dame-nővér érkezett oda: Stela Maris Longo és Marcela Rockenbauer. A főnöknő, Margit nővér, aki viszont Németországból jött ide, nagyon tevékeny volt, rengeteget segített. Neki köszönhető, hogy vásároltak egy házat a Józsefvárosban, amelyet kibővítettek, és a kertjében rendházat építettek. Margit nővér ötlete volt a Notre Dame-óvoda felépítése is, az akkori plébánia szomszédságában.

Mennyire volt magától értetődő, hogy plébánosként is a Józsefvárosban folytatja a lelkipásztori szolgálatot?
–

Az előző principálisom, Pázmány Péter plébános kérésére kaptam a kinevezésemet, mivel ő a betegsége miatt nyugalomba vonult. Elment Kräuter Sebestyén ordinárius, későbbi püspök úrhoz, és elmondta, hogy már tizenegy éve ott vagyok, ismerem a híveket, így javasolja, hogy folytassam ugyanott. Összesen huszonnyolc évet töltöttem a Józsefvárosban, majd 2003 szeptemberében Martin Roos püspök kinevezett a radnai közösség plébánosává és ezzel együtt a kegytemplom igazgatójává.

A Caritas–szervezetnél mikor kezdte meg a tevékenységét?
A változások után rögtön, ezerkilencszázkilencventől. Márciusban alakult meg a Caritas-szervezet, Caritas Timișoara Sanctus Gerhardus néven, amelynek én voltam az első igazgatója. Három év után, 1993-ban létrejött az egyházmegyei Caritas-szövetség is. Úgy indult, hogy a freiburgi Caritas-szervezet képviseletében ide érkezett Josef Wolf és Walther Konschitzky, akikkel elutaztam Nagyváradra, ahol már megalakult ez a segélyszervezet, így annak mintájára jött létre a mienk is. Akkoriban nehezen ment az engedélyek megszerzése, mivel még az ilyen tevékenységet szabályozó törvények sem léteztek. A mi ügyvédünk csak egy 1924-es törvényt talált. Sokat utaztunk az országban meg külföldre is a különböző gyűlésekre, ugyanakkor a németországi és ausztriai Caritas-szervezetekkel együttműködve szállítottam betegeket is az ottani kórházakba. Itthon sem unatkoztunk, rengeteg segélyszállítmányt kellett elhelyezni, szétosztani, és három év után beláttam: ez túl sok nekem, én pap akarok maradni, nekem ez a hivatásom. Így az elkövetkező közel tíz esztendőben már csak a temesvári Caritas szervezet igazgatását vállaltam.

„Krisztus szeretete sürget minket” – Szent Pál apostol korintusiakhoz írt második levelében (2Kor 5, 14) szerepelnek ezek a szavak, melyeket Andreas Reinhold teológiai hallgató ötven esztendővel ezelőtt választott útmutatóul lelkipásztori szolgálatához. Aranymiséje alkalmából kívánjuk, hogy Krisztus szeretete továbbra is kísérje életútján. (Andreas Reinholz plébános egy korábban készült interjúban a máriaradnai lelkipásztori szolgálatáról is beszél, amely itt olvasható.)

Kép és szöveg: A temesvári püspökség sajtóirodája