Az elmúlt alkalommal megismerkedtünk a pálosok lelki hátterével, amit ebben az írásomban tovább folytatok. Ahogy említettem, a nép nagyon tisztelte a magányosan élő aszkétákat, remetéket. Amikor meglátogatták őket, válaszaikat feljegyezték, gyűjtötték és különböző címen közkézen forogtak. A Paradicsom, A paradicsom lépcsőfokai, Az atyák mondásai – sok embernek adott útmutatást a hétköznapi életben.
Erre a páratlan ismeretre a következőképpen tettek szert:
1. Az eltökélt szándék a magányban való élet, a leszűkült élettér a gondolatok megnövekedését jelentette, amelyek elemi erővel törtek a remetékre. Le kellett egyszerűsíteni a gondolatokat, mert különben megbolondultak volna. Ehhez szükség volt a fegyelmezett életre, napirendre, böjtre, imádságra.
2. A Szentírás olvasása, tanulmányozása, az evangéliumok és zsoltárok ismerete olyan támpontot adott, amibe bele tudtak kapaszkodni.
Megfigyelhető, hogy az atyák mondásai nagyon is az evangélium szellemében íródtak. Mintegy elmélyítették Urunk, Jézus Krisztus tanítását olyan igazságokkal, melyeket csak a magányban tudtak felismerni. Azt is mondhatjuk, hogy a remeteségek a lelki élet laboratóriumai voltak. A legjelentősebb egyházatyák, akik a keresztény tanítás alapjait kikristályosították, kapcsolatban álltak a remetékkel.
Ahhoz, hogy jobban megértsük, mire is gondoltam, megosztok a kedves olvasókkal egy velem történt eseményt.
Pécsett novícius mesterként megtartottuk a növendékekkel az ún. remetenapot. Egyik alkalommal, téli, hideg zúzmarás, ködös időben, Püspökszentlászlóra mentünk, onnan a Zengőre sétáltunk, másztunk fel. Persze mindenki külön bandukolt, megfelelő távolságra, úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Bennem sok gond, bánat, önvád halmozódott fel, nagyon nehéznek tartottam az életet. Nem bírtam mit kezdeni ezekkel a belső gondolatokkal, melyek rendezetlenül törtek rám. Egyik a másik után telepedett rám, fojtogatott, egyszóval nehéz volt… Közben a köd, a zúzmarás fák, a hideg, nyirkos levegő még inkább alátámasztotta ezt a hangulatot. Haladtam felfelé az egyre meredekebb úton. Jól ismertem már, hiszen nem először jártam ott. A köd rendületlenül magasodott felettem, körülöttem, de bennem is, a lelkem mélyén. Felértem a Zengőre, a betongyűrűkből összerakott kilátóhoz. Mindenütt köd. A zárt kilátóban másztam a vaslétrán felfelé, a maga zordonságában, a vas és a beton rideg együttesében. Amikor felértem a kilátó tetejére, kibújva a félhomályból, valami csoda tárult elém. A köd és a felhők fölé kerültem, a távolban csak a Misinán lévő tévétorony csúcsát láttam és mindenütt a messzeségben a felhőket. S akkor valahonnan, a felhők foszlányából felrepült egy nagy holló, nem tudom, honnan került elő. Szállt, szállt, és én dermedten álltam a végtelenbe merülő tekintetemmel. Egyszerre minden világos és egyértelmű lett. Megértettem, hogy a dolgoknak túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítottam. Rájöttem arra, hogy semmitől nem kell tartanom, mert Isten tenyerén hordoz, végtelenül szeret és ő hívott meg pálosnak. Biztonságban éreztem magam, erőt kaptam az Úrtól. Felszakadt bennem minden, ami nyomasztott, ami elkeserített. Ismét szabad lettem az Úr Jézus Krisztusban.
Így rendeződtek bennem a gondolatok és ennek nyomán az érzések is. Ezeknek a folyamatoknak a megfogalmazásában voltak járatosak a sivatagi atyák, és az ő nyomukba léptek annak idején a pálos remeték is. A keresztény embernek nem kell ahhoz remetének lennie, hogy a gondolatait rendezze. De időnként szükséges a lecsendesedés, hogy annak gyógyító balzsama felüdítse lelkünket!
Bátor Botond pálos szerzetes
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/20-as számában.
