Az elmúlt időben két olyan vezetőt is választottak, választottunk, aki matematikával foglalkozott. XIV. Leó pápa iskolában tanította, Nicușor Dan államelnök pedig magas szinten művelte a matematikát. Mindketten egyetemi szinten tanulták az elméleti matematikát. Ozsváth Judit matematika- és hittantanár, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója osztja meg ezzel kapcsolatos gondolatait.
Mindenféle gondolatokat olvasok XIV. Leó pápa és Nicușor Dan romániai államelnök matematikatanári/matematikusi képesítésével kapcsolatosan. Vannak jobb írások is, de többnyire inkább humorosokat látok. Tény, hogy a matematikát értők és művelők agya másként jár, mint a humán tudományokban otthonosan mozgóké, de azért nagyon nagy „kilengések” nem lehetnek a „normálishoz” képest. (De ugyan ki is mondja meg, hogy mi a normális?!…)
A matematika értéséhez fejlett logikai gondolkodásra és analitikus képességre (intelligenciára) van szükség, ezekben gyökerezik a problémamegoldási képesség. Nagyvonalakban ezek jelentik az alapot a matematikai kérdések megválaszolásához, megoldásához, ezekre képesek a különféle számítástechnikai programok és a mesterséges intelligencia is. De az ember nem program és nem gép, még a matematikus sem az. A világban él, így a gyakorlati intelligenciára is szüksége van, sőt – éppen a problémamegoldásokhoz – a kreatív intelligenciát sem nélkülözheti. Ezek a bal agyféltekés kompetenciák jellemzően fejlettek a matematikusoknál, de nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az ő „jobb oldaluk” elhalt. (Persze, lehetnek ilyen matematikusok is.)
A matematika valójában misztikus tudomány, ez már a középiskolában (sőt korábban) is látszik, de aki egyetemi szinten tanulja, egészen megbizonyosodik róla. Gondoljunk csak a „véges” szakaszok végtelenszer való felezhetőségére vagy duplázhatóságára, vagy az euklideszi értelmezésen túli terekre, dimenziókra…
Ha valami, akkor a matematika nagyon „térdre kényszerít”. Művelője csodálja annak „titkait”, de csodálja azt is, ahogyan fizikai valóságunk (hadd írjam így: teremtett valóságunk) rendezettsége „engedelmeskedik” a matematika törvényeinek, vagy fordítva: ahogyan a teremtett valóság „belevetül” a matematikába. Igen, a matematika nagyon is mozgatja, érzékenyíti a lelket. A matematikus nagyon „látja” a Rendet, és kell lássa a Rendezőt is. (És itt még jó sok mindennel lehetne illusztrálni…) A matematikát igazán értő (és érző) ember egészen biztos, hogy – épp az előzők miatt – alázatos, szerény. Jól tudja, hogy ő, az „egy”, mennyire „kevés” a Végtelenhez képest… S ha ilyen irányba rezdül a lelke, akkor egészen biztos, hogy az intuitív gondolkodás, illetve megismerés sincs messze tőle. Csak egy közismert példa ide: Einstein, aki elméleti fizikus volt, de aki komoly matematikát is használt a munkája során, korábban „érezte” a relativitáselméletet, minthogy bizonyítani tudta volna azt… A matematikus nem csak önmagát látja „egyként”, hanem a „halmaz” többi emberelemét is, és jól tudja, hogy minden elemnek kijár a saját létezése, a szabályok pedig egyetemesek.
A fenti nagyon rövid és vázlatos levezetés is sugallja talán, hogy a magas szintű absztrakcióra is képes matematikusok finom lelkű, jó emberek kell legyenek. Ezek jó alapok az együttműködési és a vezetői kompetenciák esetleges gyengeségeinek felismeréséhez és fejlesztéséhez is.
A magam részéről határozottan örülök neki, hogy a közelmúltban választott mindkét vezetőnknek matematikusi végzettsége van.
