Az 1585. május 11-i városi határozatot követően lett a város temetője a Házsongárd, erdélyi nagyságok örök nyughelye. Laczkó Vass Róbert képriportja.
Kolozsvár történelmi temetőkertjében összekuszálódik az idő. Lépten-nyomon az enyészet iszonyú színeváltozása nyűgözi le az arra járót. Egyszerre pompás és közönséges, egyszerre meghitt és barátságtalan. A kövek itt-ott még ismerősek, nyelvük azonban megkopott: hovatovább maguk sem tudják, hogyan szóljanak hozzánk. El-eltűnnek, vándorolnak, összetörnek, megújulnak, orra buknak, megsemmisülnek. Ez a haláltánc allegóriája. Mondanivalójuk volna még, több is talán, mint a temetőkerteknek általában, de lassan ideköltöznek mindazok, akik érteni vélik a házsongárdi sírkövek üzenetét. Az idegenek sajnálkoznak és keresztet vetnek: honnan e maradék elegancia?
Némelyek számot vetnek, mások számlát fizetnek. Kinek a kriptáját kellene kibérelni? Kinek az emlékezetébe volna jó beköltözni? Süllyednek a tumbák, mint a Titanic. Halottak napján rekviemet játszik a nagyzenekar, míg hátuk mögött egyenes adásban esik szét a történelmi díszlet. Marad a kulisszák összevisszaságában bújdosó remény: egyszer mégiscsak feltámadunk! Micsoda temetőkert! Pusztulása szinte gyönyörű! Méltósága már-már felismerhetetlen…
Animarum dies
halottak napján vasvirágok
vöröslenek a házsongárdban
a pompás megsemmisülésben
istentagadó bátorság van
mítoszainkban oly makacsul
összekuszálódtak a szálak
hogy a városba szellemeink
vissza kísérteni se járnak
a sírkert balzsamos szavakkal
sugdos a novemberi szélnek
ám a koponyák egymás között
bárdolatlan nyelvet beszélnek
s ahogy a legendáriumban
elgazosodik a cselekmény
dölyfös kripták homlokzatára
kúszik a történelmi repkény
mindenszentek sápadt nimbuszán
rozsdafoltot hagy az enyészet
szemközt a bozótban gazdátlan
címerállatok heverésznek
