A ferences nagy család ezen években jubileumsorozatot ünnepel, különböző témákat érintve, amelyek Szent Ferenc életéhez és a lelki hagyatékához kötődnek. Ezen év a Naphimnusz éve, így az olasz irodalom első remeke került idén a középpontba. Húsvéti időszakban a feltámadás fényében lehetőségünk van egy új szemüvegen keresztül szemlélni Assisi Szegénykéje életét és a teremtés dicséretét.
Assisi Szent Ferenc élete egy olyan spirituális átalakulás története, amely a kereszténység és a személyes Isten-élmény egy új arcát mutatta meg a 13. századi Európának. Ferenc nem csupán a szegénység és az alázat példaképe, hanem az a férfi is volt, aki a feltámadás titkát mélyen átélte és magába szívta, így teljes szívével és elméjével hirdette Krisztus dicsőségét, aki a halál felett diadalmaskodott. Ferenc minden élethelyzetben a feltámadás fényében látta a világot, és ezt a fényt próbálta elérni a teremtett világ minden egyes aspektusában.
Ferenc életének középpontjában Krisztus állt, és nemcsak Jézus születésének vagy kereszthalálának titka foglalkoztatta, hanem különösen a feltámadás élménye volt az, amely egész életét formálta. Számára a kereszténység nem csupán egy tanítás, hanem az egyes ember személyes útja a mindeneket teremtő és megváltó Isten fele.
A feltámadás nem csupán egy elmélet, hanem élő tapasztalat, amely közvetlen hatással van az ember életére. A Naphimnusz a fizikai világ kiemelésével és dicsérésével a teremtés minden egyes részletét Isten csodálatos és végtelen hatalmának a jeleként és szeretetének megnyilvánulásaként ábrázolja. A Naphimnuszban Ferenc a világ teremtését és rendjét a feltámadás misztériumához kapcsolja. Itt az anyagi világ és a szellemi dimenziók mellett, az élet és a halál ciklikus természetét is ünnepli, amelyben a halál már nem végállomás, hanem az élet örök folytatása és megerősítése.
Szent Ferenc egész élete az üdvösségre irányult, és a feltámadásba vetett hitében gyökerezett. Ezért volt képes radikális szegénységben, tisztaságban és engedelmességben élni. Ezért tudott a halálról mint „testvéréről” beszélni, akit Isten akaratának és terveinek részeként tisztelt. Ez az életszemlélet azt jelentette, hogy a halál nem ellenség, hanem Isten akaratának egy része, amelyen keresztül elérhetjük a végső célunkat: a feltámadást és az örök életet. Ferenc életében tehát a halál nem a reménytelenség és a vég volt, hanem egy új kezdet, amelyben Krisztus dicsősége ragyogott.
A stigmatizáció, amely Ferenc életében 1224-ben jelentkezett, az egyik legszorosabb kapcsolatot jelentette a keresztény hitben megélt szenvedés és a feltámadás között. A stigmaták Krisztus kereszthalálának valóságos jelei voltak, és azzal, hogy Ferenc ezeket a jeleket magán viselte, ő nemcsak Jézus szenvedésében és halálában, hanem annak dicsőséges feltámadásában is részesült. Ez az élmény számára megerősítette azt az elképzelést, hogy az emberi szenvedés elengedhetetlen része a feltámadás misztériumának. Ferenc így szellemi és testi szinten egyaránt átélte Krisztus misztériumát, és a kereszt és a feltámadás közötti szoros összefonódásra irányította a hívek figyelmét.
Mint mallersdorfi ferences nővér, szükségét érzem, hogy Szent Ferenc életén keresztül, alapítónk, Boldog Paul Joseph Nardini életét is megvilágítsam a Naphimnusz és feltámadás fényében, ugyanis az ő élete és szolgálata szorosan kapcsolódik Assisi Szent Ferenc szellemiségéhez. Nardini, bár nem tartozott a ferences rendhez, életét a ferences eszmények szerint alakította, különösen a szegénység, alázat és a szegények szolgálata iránti elkötelezettsége révén. Életének középpontjában a feltámadás eszméje és annak misztériuma állt. Ő is, mint Ferenc, úgy látta, hogy a keresztény élet nemcsak egy vallásos tanítás követése, hanem a Krisztus követésének egy mély és radikális megélése, amely az élet minden aspektusában jelen van. Ahogyan Ferenc a leprások ápolásában is Krisztust szolgálta, úgy Nardini is a szenvedő emberekhez fordulva tapasztalta meg Krisztus jelenlétét.
Klarissza nővér
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/18-as számában.
