Gyakran van bennünk egy gát azzal kapcsolatban, hogy megosszuk egymással a fájdalmas tapasztalatainkat: nem akarunk „panaszkodni”.A „panaszkodás” olyannak éljük meg mint valami fertőző betegséget. Aki elkezd „panaszkodni”, attól ösztönösen távolodunk. Ha nem távolodunk el tőle, előbb utóbb mi is érezhetjük a késztetést, hogy „panaszkodjunk”. Akár versenyezhetünk is egymással, hogy „ki panaszkodik jobban”.
A fájdalmas tapasztalataink megosztása nem szükségszerűen azonos azzal, amit a köznyelvben „panaszkodásnak” hívunk. Aki „panaszkodik”, amellett, hogy megosztja a fájdalmas tapasztalatait, még küld felénk néhány toxikus üzenetet. Olyan, mint amikor valaki egy pólóban van, amely elején és hátán is van felirat. Az elejére a fájdalmas tapasztalatai vannak írva. A hátára meg a toxikus üzenetek. Amit a pólója elején ír, azt tudatosan észleljük. Ami a pólója hátára, az a rejtett üzenet, azt a tudattalanunk észleli, de nagyonis hat ránk.
Azt sem tudjuk, hogy mi fáj. Ezek az üzenetek fájnak… Ilyen toxikus üzenetek érkeznek a „panaszkodással”:
– „A világ egy borzalmas hely, és neked sem lesz békét és boldogságod benne!”
– „Szenvedni fogsz te is, mint én!”
– „Én szenvedek, neked sincs jogod örvendeni.”
– „Ha örvendesz, hűtlen vagy hozzám.”
– „Ha te nem szenvedsz, nincs közöm hozzád.”
– „A világ egy szörnyű hely, ha most nem szenvedsz, azért vagy, mert naív vagy, és nem látod a valóságot”.
– „Tehetetlen vagyok a szenvedéssel szemben, és te is tehetetlen vagy.”
– „Nagyon szenvedek, és nincs aki segítsen. Te sem tudsz segíteni, és ezért dühös vagyok rád.”
– „Látod, milyen tehetetlen vagyok? Te is az vagy!”
Aki „panaszkodik” úgy tűnik, hogy áldozatszerepben tünteti fel magát. De valójában ott van benne a többé-kevésbé burkolt agresszió a másik ember felé, akivel megosztja a szenvedését. Ezek a toxikus üzenetek közvetítik ezt a többé-kevésbé rejtett agressziót. Továbbá a „panaszkodó” ember a valóságának csak a fájdalmas részét osztja meg. Az örömteli részeket elhallgatja, letagadja, elferdíti. A „panaszkodó” ember nem keres megoldásokat. Nem fogad el konstruktív javaslatokat, reflexiókat. Mindenre van kifogása. Ő maga sem jön konstruktív ötletekkel.
A panaszkodó ember nincs kapcsolatban a saját erőforrásaival, és nem is keresi az utat feléjük.A „panaszkodó” emberhez nem lehet mélyen kapcsolódni. Tele van agresszióval, támad, sebez. Önmagát, és a beszélgetőparnterét/partnereit.
A fájdalmas tapasztalataink megosztása nem mindig egyenlő a „panaszkodással”. Ha nem küldök ilyen toxikus üzeneteket; ha a fájdalmaim mellett megosztom az örömeimet; ha amennyire itt-és-most tőlem telik nyitott vagyok a javaslatokra, vagy ha nem is tudom befogadni mások javaslatait, de legalább megosztom a saját ötleteimet, mégha azok kezdetlegesek, részlegesek is, akkor a fájdalmas tapasztalataim megosztása nem „panaszkodás”. Egészen másfajta üzeneteket küldök a pólóm hátulján, ha úgy osztom meg a fájdalmas tapasztalataimat, hogy „nem panaszkodom”.
– „Most nem látom a kiutat, de a veled való együttlét fenntartja bennem a remény pislákolását.”
– „Most szenvedek, de a veled való együttlét enyhülést ad a fájdalmamban.”
– „Ezzel a szenvedésemmel együtt is értékes az életem, és a tiéd is.”
– „Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, hogy javuljon az állapotom, és tudom, hogy te is ezt teszed a saját életedben.”
– „Ha van is szenvedés, és sebző hatás a világban, van ott sok értékes, gyógyító dolog is, mind számomra, mind számodra.”
– „Hálás vagyok, hogy velem vagy, amikor szenvedek, én is szeretnék veled lenni, amikor szükséged van rám.”
Ezeket nem mondjuk ki. De érezzük egymáson… Szükségünk van arra, hogy ne egyedül hordozzuk a fájdalmas tapasztalatainkat. Szükségünk van arra, hogy egy másik ember figyelme, szeretete, bátorítása, jelenléte enyhítse a fájdalmunkat. Úgy épül fel az idegrenszerünk, hogy a fájdalmunk megosztása enyhíti azt.
A legjobb fájdalomcsillapító az idegrendszerünk szintjén az együttérző, szeretetteljes, támogató emberi kapcsolat. Egy ilyen kapcsolatban idegrendszerünk kilép a vészhelyzeti állapotból, és higgadtan át tudja gondolni az aktuális helyzetet, és megoldásokat keresni.
De arra nincs szükségünk, hogy „panaszkodjunk”. Ártunk vele magunknak, és a másik embernek.
Az Anyasebeink gyógyulása – meditációs úton lehetőség nyílik arra, hogy az anyasebeinkkel, az édesanyánkkal való fájdalmas tapasztalatainkról, azoknak a jelen életünkre gyakorolt hatására osztozzunk, olyan módon, ami nem panaszkodás. Hanem gyógyító, együttérző, szereteteljes megosztása annak, ami fáj, ami gyógyulásra szorul bennünk. Ha felkeltette az érdeklődésedet a program, szeretettel várlak az alábbi Facebook csoportba: Anyasebeink gyógyulása – női meditációs út. Május 6-án 23,59-ig nyitott a jelentkezés!
Nagy Lilla klinikai pszichológus
