Ebben a tanévben a hittanórákon különleges ünnepre készültek a csíkszentdomokosi harmadik osztályos gyermekek. Tisztelendő úr, hittan tanító néni, kántor bácsi, gyermek, szülő egyaránt részese volt ennek a lelkiekben gazdag felkészülésnek.
Mint ráadás, a gyulafehérvári kirándulás lehetőséget adott arra, hogy Csíkszentdomokos összes első áldozásra készülő tanulója együtt lehessen egy tartalmas napon, komoly úticélt választva: Gyulafehérvárt. És lehetőséget adott az út arra, hogy ezt akarja minden szülő is, minden résztvevő. Hogy tisztán és jó szándékkal, hittel gondolkodjon a felnőtt, hogy bízzon a gyermeke gyakorlati tapasztalattal szerzett tudásában.
Április 9-én a templomtéren gyülekeztünk. Együtt volt a csapat apraja-nagyja, mindenki izgatottan várta az indulást. Elmondtuk a reggeli imát, az autóbusz elindult a Bucsin-tető felé. Ima, ének, játék, minden is előkerült a 2. Kiderült az is, hogy mi a csapat erőssége, de az is, hogy még vannak hiányosságok, van még tanulnivaló, lehet még bőven gyakorolni a nagy nap előtt. Figyeltünk egymásra, jó volt együtt utazni, beszélgetni, kacarászni. Hegyekről leereszkedve medencék mélyébe néztünk, Küküllő és Maros vizét követve történelem és földrajz összefonódva kezdte csipegetni érdeklődési területeinket. Bár közben megpihentünk és falatoztunk is, gyorsan odaértünk Gyulafehérvárra, messziről látszott a székesegyház tornya. Megérkezve ismerősök köszöntöttek minket, a Gyulafehérváron tanuló csíkszentdomokosi fiúk. Mellénk szegődtek és mindvégig velünk tartottak.
Együtt indultunk át a hídon, alattunk a feltárt erődítmény körüli mély árok. Előttünk magaslott a Szent Mihály-székesegyház, jobbra pedig a püspöki palota. Itt két csoportot alakítottunk, Roland pap bácsi vezette be az egyik csapatot a palota udvarára, a másik csapat a kántor bácsival ebédelni indult. Mint a palota jó ismerője, a pap bácsi rengeteg érdekességet mesélt és mutatott nekünk.
A gyerekek csodálkoztak, a felnőttek megindultan érezték, hogy itt a falak mögött súlya van a történelemnek. Megható volt átlépni Márton Áron püspök dolgozószobájába; a hálószobáját és püspöki ruházatát nagyon szerénynek találtuk. Megtudtuk, hogy tíz évig volt szobafogságban ebben a kicsi, egyszerű térben. Csak a kertbe mehetett ki sétálni, a kápolnába imádkozni, és a székesegyházba misézni. Roland pap bácsi azt is elmondta érdekességként, hogy a püspök urat az akkori hatalom tartotta fogságban, minden pillanatát figyelte és lehallgatta, ezt a helyzetet sokszor humorral, agyafúrt észjárással tette elviselhetővé.
A díszterem elkápráztatott egyszerűségével. A tágas tér, a vastag falak, a faburkolat, a nagy ablakok és ajtók, a hatalmas festmények mind a múltat idézik, erre a hangulatra rásegítettek a pap bácsi és kántor bácsi történetei. A kert lélekmelegítő, minket is hatalmába kerített ebben a kora tavaszi fényében. Márton Áron püspök itt bérmálta meg azokat az ifjakat, akik titokban őt megkeresték, itt imádkozott értük és mindenkiért. Ez a hely jelentette számára a szabadságot.
A Márton Áron szobor előtt találkozott a két csapat. Közös fotót készítettünk, majd átmentünk együtt a székesegyházba. Itt belépve folytatódott a „történelem óra”. A pap bácsi itt is kitűnő vezetőnek bizonyult. Leróttuk tiszteletünket a Hunyadiak előtt, megnéztük Izabella királyné és János Zsigmond fejedelem szarkofágját. Márton Áron püspök sírja körül elmondtuk a boldoggá avatási imát.
Lenyűgözött a templom nagysága, egyszerűsége, mélysége. A templom látogatása után sétára hívtak. Megtudtuk, hogy ma melyik épületben tanulnak a minket kísérő fiúk, hol végzik a teológiát a kispapok, hol található a Batthyaneum könyvtár. Átsétáltunk a Károly-kapun, érdekes volt felfedezni a már megismert épületeket az erődítmény makettjén. Még régebbi történelmi korokra emlékeztetett a Via Principalis a székesegyház mögött.
Kirándulásunk utolsó megállója a fagyizó volt. Türelmesen kivártuk a sorunkat, szaladgáltunk, játszadoztunk. Elbúcsúztunk a kántorfiúktól, Szilárd pap bácsitól. A mély árokra még utolsókat pillantottunk, az apró téglából épült falak még mindig nagyon magasnak tűntek, de a falakon kívül mintha szabadabbak lettünk volna. Kicsit mintha ott hagytuk volna a múltat. Bent, a székesegyház falai mögött, a macskaköves utcákon, az estét idéző árnyékokban. Olyan gyorsan történt mindez, a fagylaltokat már a jelenben fogyasztottuk… Hazaindultunk.
Magunkkal hoztuk az élményeket, a jó kedvet. A múltat is, mert jó mély nyomokat hagyott bennünk. Megerősödtünk érzésekben, gazdagodtunk tudásban, Isten segedelmével minden rendben volt. Hálásak vagyunk ezért a napért, az egész évi felkészítésért. Várjuk, hogy érkezzen az ünnep, ahol majd együtt lehetünk ismét. A mi templomunkban, a mi oltárunk előtt, szeretteink körében. Elsőáldozásunk ünnepén.
Kurkó Szilvia és Szabó Szidónia tanítónők
