Mindig lesznek életünkben olyan helyzetek, szenvedésteli események, amelyeken nem tudunk változtatni, amelyeket nem tudunk kikerülni, betegség, halál, egy szeretett személytől való búcsúzás, elválás. Mit tegyünk ilyen esetekben? Tempfli Imre lelkiatya gondolatai.
Barátomnak van egy kivifája. Úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Talán azért is, mert az előző – valószínűleg, mert nem nyeste szakszerűen – pár év után elszáradt. Ebben az esztendőben épp akkor metszette, amikor magam is ott voltam. Először is a tavalyi termőágakat vágta le, majd azokat a hosszú ágakat is, amelyeken csak „vakszemek” voltak, azután azokat a látszólag egészséges, fiatal venyigéket is csonkolta, amelyek csak szívták a kivitőkét, de erre az évre is még terméketlenek lettek volna, végül egy vastag ágat, amely már öreg és korhadni kezdett, hogy mellette helyet adjon egy fiatalabbnak. Szegény fa még pár nap múlva is „sírt”. Szenvedést okozhatott neki a metszés…
Akaratlanul is Jézus mondása jutott eszembe: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen.” (Jn 15,1-2) Világunk, életünk egyik fájdalmas összetevője: a szenvedés. Növénynek, állatnak, embernek egyaránt. Emberi és érthető, hogy minden módon el szeretnénk kerülni. Egyikünk sem szívesen viseli. Azonban nem is kell! Ahol a szenvedés és a kereszt tanyát vert és ezen változtatni lehet, ott változtatni szabad, sőt kell! Azonban mindig lesznek életünkben olyan helyzetek, olyan szenvedésteli események, amelyeken nem tudunk változtatni, amelyeket nem tudunk kikerülni. Ilyen a betegség, a halál, egy szeretett személytől való elválás. Mit csináljunk ilyen esetekben?
1. A szenvedés – első látásra – embertelen, igazságtalan és értelmetlen. Ezért a keleti vallások kezdve a buddhizmustól egészen az egyistenhívő iszlámig lerázzák és a beletörődést hirdetik: a szenvedésre ne keress választ, az istenek annak küldik, akinek akarják. Vagy szerencséd van, vagy sem. Ha megúszod, örvendhetsz, ha bekopog hozzád, akkor tűrj! Embertelen, igazságtalan, értelmetlen lenne a szenvedés? Nem nekünk, keresztényeknek! Jézus nyomán a kereszténység ezt vallja: a szenvedésnek Isten terveiben megvan a maga pozitív szerepe: általa jutunk be Isten országába! Jézus mondja is az emmauszi tanítványoknak, akik azon sopánkodnak, hogy mesterük meghalt a keresztfán: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen Atyja dicsőségébe?” Ezt Szent Pál apostol is megjegyezte, mert első missziós útja alkalmával, Antióchiában: „Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok szorongatás közepette kell bejutnunk Isten országába!” (ApCsel 14,22).
Mi, keresztények, valljuk, hogy aki megkeresztelkedett, az Krisztus testvére lesz. Mivel pedig Krisztus útja a megváltó szenvedés volt, minden testvére, mi is, az ő útján hordozza a saját szenvedését – amíg be nem telik élete mértéke. Aki ezzel tisztában van, annak a kereszt, a szenvedés nem botrány, nem értelmetlen, embertelen sors, hanem éppen ellenkezőleg: megerősítése annak, hogy Krisztus nyomán a helyes úton jár – és ez az út Isten országába, az örök dicsőségbe vezet.
2. Mit kell tennünk a szenvedéssel? Jézus azt tanítja, életpéldája azt mondja, hogy a szenvedést el kell fogadnunk, bele kell építenünk az életünkbe, és az akkor felemel! Érdekes, hogy ezt még a nem vallásos svájci pszichiáter Carl Gustav Jung (1875–1961) is megértette. Egyik alkalommal ugyanis, amikor a kolostor kertjében öreg bencés barátjával sétálgatott, a hátuk mögött magasodó nagy kőfeszületre mutatva ezt mondta: „Látja, ő, a Keresztrefeszített a döntő a számunkra. Épp Indiából jövök. Ismételten az tudatosult bennem, hogy az embernek nincs más választása: meg kell küzdenie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy akarja legyőzni, hogy lerázza magáról. A nyugati ember kábítószerekkel igyekszik elnyomni. A szenvedést viszont úgy kell és csak úgy lehet legyőzni, ha az ember hordozza. Akkor felemel, nemesít.”A világhírű pszichiáternő, Elisabeth Kübler-Ross (1926–2004) is azt írja: „A legtöbb ember úgy néz az őt ért szenvedésre, mint negatív dologra. Ha belátná, hogy semmi, ami bennünket ér, nem az, hanem mind lehetőség arra, hogy bensőnkben növekedjünk (és Jézushoz egyre hasonlóbbá váljunk). Az ember nem képes bensejében növekedni, ha egy virágos kertben ül, tálcán hozzák neki az ételt és az italt. De növekszik önmagában, ha beteg, ha nehézségek érik, ha szenved, ha nagy vesztességet kell elviselnie. Ha a szenvedést elfogadja és megpróbálja megérteni, sőt ajándékként elfogadni, akkor érettebb, nemesebb lesz, és túlnő szűkkeblű énjén.”
Ezt ismerhette fel az osztrák Adalbert Stifter író (1805–1868) is, aki ezeket vetette papírra: „A szenvedés által sokkal nagyobbak lettek az emberek, mint a világ valamennyi öröme által.“ Nemcsak azért, mert a szenvedés lemetszi az emberről a vadhajtásokat (rossz szokások, szenvedélyek, terméketlenség), hanem mert a szenvedés által lényeglátóbb, Jézushoz egyre hasonlóbb, és hitében egyre szilárdabb lesz az ember. Ugyanis a hívő ember az ő igazi nagyságát a szenvedésben való helytállása által éri el. Egyrészt mert a szenvedésben titokzatos belső erők válnak benne szabaddá, amelyek testi-lelki gyógyulásáért küzdenek, és az esetek többségében sikerrel! Másrészt a szenvedésben döbben rá igazán arra, hogy teremtmény, és kezét Teremtője felé nyújtva hite növekszik, Istenbe kapaszkodva pedig minden nehézséget legyőz. Mégis hordozni, az nagyon nehéz – mondod. ,,Összeroppanok!” … Nem, épp ellenkezőleg! Megerősödsz! Lehetséges ugyanis hordozni a szenvedést! Ha…
3. A szenvedésben sohasem vagy egyedül! Ha lekaparod az aranyréteget a talán nyakadban viselt keresztről, akkor rájössz: az nem csak ékszer, nem csupán nyakék. Az is, de elsősorban Isten Fia szenvedésének a fája, aki engedte magát rászegeztetni, hogy reményt adjon nekünk, embereknek, és azt hirdesse: soha nem szenvedsz egyedül. Ő mindig veled szenved! Egy nő tragikus és sajnos igaz élettörténete is ezt illusztrálja. Egyedül élt, és lakásának falán rengeteg fényképet és egy furcsa keresztet láttam. Amikor megkérdeztem, hogy ezek a fotók kiket ábrázolnak, elkezdte mondani: „Ez a férjem, fadöntés közben leütötte egy fa. Ez a két fiam, soha nem tértek haza a háborúból. Ez a lányom, rákban halt meg.” „Hogyan lehet megbirkózni ennyi szenvedéssel?” – kérdeztem. – „Semmi földi vigasztalás nem segít” – mondta. „Az első halálesetkor még gyászolsz. Ha viszont továbbra is jönnek a nehéz keresztek, megnémulsz. Azonban ez sem segít.
Eleinte nagyon nehezteltem Istenre, amiért elvette tőlem az egész családomat. Nem mentem templomba. Addig, amíg valaki ezt a keresztet nekem nem adta. Sokáig ültem előtte, és néztem Jézust. A hosszú téli hónapokban, amikor volt elég időm gondolkodni, rájöttem: Krisztus ugyanúgy szenvedett, mint én! Isten látszólag magára hagyta, de harmadnapra feltámasztotta! Isten tehát nem szadista, hanem támogat a szenvedéseimben. Így találtam megújult hitemben erőt a továbbéléshez.” Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) mondta ezzel kapcsolatban: „A megfeszített Krisztusunk puszta látása azonnal enyhítheti minden fájdalmunkat.”
A kereszt, a szenvedés, a nehéz problémák mind-mind az emberi élet részei, és ezért a keresztény lét részei is. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy nem egyedül kell járnunk a keresztutunkat. Krisztus hordoz minket, ha a kereszt alatt görnyedünk!
A kivifa már nem könnyezik… Időközben olyan nagy, egészséges és szép rügyek jelentek meg rajta, hogy öröm nézni őket. A jövendő gyümölcsök előhírnökei!
Példája azt sugallja: minden Istennel kiállt szenvedés, fájdalom, gyötrelem, kín, kínszenvedés, megpróbáltatás és kálvária a végén gazdag gyümölcsöt fog teremni! Csak hit, bizalom és kitartó türelem kell hozzá!
Tempfli Imre
Fotók: Pixabay
