A Szentszéki Sajtóiroda közzétette Ferenc pápa katekézisét, amelyet az április 16-án tartandó általános audienciára készített, és amely a pápa Szent Márta Házban való lábadozása miatt elmaradt. Ez az ötödik katekézis, a „Jézus Krisztus a mi reménységünk” jubileumi ciklus részeként, melynek a témája: Jézus élete. A példabeszédek. A szentatya ezúttal a tékozló fiú példázatáról elmélkedik Lukács evangéliuma alapján, és arra hívja a híveket, hogy tegyék fel maguknak a kérdést: „Hol vagyok én ebben a történetben?” A pápa rámutat, hogy „reménykedhetünk, mert tudjuk, hogy az Atya vár ránk”.
„Miután elmélkedtünk Jézusnak az evangélium néhány szereplőjével való találkozásáról – írta Ferenc pápa –, e katekézistől kezdve szeretnék kitérni néhány példabeszédre.” Mint tudjuk, ezek olyan történetek, amelyek a mindennapi életből vesznek át képeket, helyzeteket. Megérintenek. Kihívást jelentenek számunkra. És arra kérnek bennünket, hogy foglaljunk állást: hol vagyok én ebben a történetben? A legismertebb példázattal kezdjük, azzal, amelyre mindannyian emlékszünk, talán még gyermekkorunkból: a tékozló fiú történetével (Lk 15,1–3.11–32). Ebben találjuk meg Jézus evangéliumának szívét, nevezetesen Isten irgalmasságát.
Lukács evangélista szerint Jézus ezt a példabeszédet a farizeusoknak és az írástudóknak mondja, akik zúgolódtak, hogy Jézus bűnösökkel eszik együtt. Ezért mondhatnánk, hogy ez a példabeszéd azoknak szól, akik elítélnek másokat, ám ők maguk is elveszettek, csak nem tudják ezt. Az evangélium a reménység üzenetét akarja átadni nekünk, mert azt mondja, hogy bárhol is vagyunk elveszve, bárhogyan is vagyunk elveszve, Isten mindig keres minket! Lehet, hogy eltévedtünk, mint a bárány, amely letért az útról, hogy a fűben legeljen, vagy a fáradtság miatt lemaradtunk (vö. Lk 15,4–7). Vagy lehet, elvesztünk, mint egy érme, amely talán a földre esett, és már nem találjuk meg, vagy valaki valahová letette, és nem emlékszik, hová. Vagy talán elvesztünk, mint ennek az apának a két fia: a fiatalabbik, mert belefáradt egy olyan kapcsolatba, amelyet túlságosan megerőltetőnek érzett; de az idősebb is elveszett, mert nem elég otthon maradni, ha büszkeség és harag van a szívében.
A szeretet mindig elköteleződés, mindig van valami, amit el kell veszítenünk, hogy találkozhassunk a másikkal. De a kisebbik fiú a példázatban csak magára gondol, ahogy ez a gyermekkor és a serdülőkor bizonyos szakaszaiban előfordul. A valóságban is sok ilyen felnőttet látunk magunk körül, akik nem tudnak működtetni egy kapcsolatot, mert önzőek. Önmaguk megtalálásának illúziójában élnek, miközben elveszítik önmagukat, mert csak akkor élünk igazán, ha valakiért élünk. Ez a legkisebb fiú, mint mindannyian, éhes a szeretetre, azt akarja, hogy szeressék. De a szeretet értékes ajándék, óvatosan kell bánni vele. Ehelyett elpazarolja, eladja, nem tiszteli magát. Erre az éhínség idején döbben rá, amikor senki sem törődik vele. Ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy elkezdünk könyörögni a szeretetért, és az első szembejövő gazdához kötődünk. Ezek a tapasztalatok szülik meg bennünk azt a torz hiedelmet, hogy csak szolgai módon lehetünk kapcsolatban, mintha egy bűnt kellene jóvátennünk, vagy mintha nem létezhetne igazi szerelem/szeretet. A kisebbik fiú ugyanis, amikor mélypontra jutott, úgy gondolja, visszamegy az apja házába, hogy felszedjen néhány morzsányi szeretetet a földről.
Csak azok tudnak megszabadítani minket a szeretetnek ettől a hamis felfogásától, akik igazán szeretnek minket. Az Istennel való kapcsolatunkban pontosan ezt tapasztaljuk.
A nagy festő, Rembrandt egyik híres festményén gyönyörűen ábrázolta a tékozló fiú visszatérését. Két részlet különösen szembetűnő: a fiatalember feje le van borotválva, mint egy bűnbánóé, de úgy is néz ki, mint egy gyermek feje, mert ez a fiú újjászületik. Aztán az apa keze: az egyik férfi, a másik nő, hogy a megbocsátás ölelésében rejlő erőt és gyengédséget írja le.
A legidősebb fiú azokat képviseli, akiknek a példabeszédet elmondják: ő az a fiú, aki mindig otthon maradt az apjával, mégis távol volt tőle, távol volt a szívében. Lehet, hogy ez a fiú is el akart menni, de félelemből vagy kötelességből ott maradt. Ha azonban akarata ellenére alkalmazkodik, akkor elkezd haragot táplálni magában, és ez a harag előbb-utóbb kirobban. Paradox módon a legidősebb fiú az, aki végül azt kockáztatja, hogy kikerül a házból, mert nem osztozik az apja örömében.
Az apa eléje megy. Nem szidja meg, és nem hívja szolgálatra. Csak azt akarja, hogy érezze a szeretetét. Behívja őt, és nyitva hagyja az ajtót. Ez az ajtó nyitva marad számunkra is. Valójában ez a reménység oka: reménykedhetünk, mert tudjuk, hogy az Atya vár ránk, messziről lát minket, és mindig nyitva hagyja az ajtót. Kedves testvéreim, kérdezzük meg hát magunktól, hogy hol vagyunk mi ebben a csodálatos történetben. És kérjük az Atyától a kegyelmet, hogy mi is hazataláljunk.
Forrás: a Vatican News román nyelvű szerkesztősége
Fordította: M. G. K.
