A Ferences forrás rovat előző számában megkezdett elmélkedés elindítója Assisi Szent Ferenc stigmatizációjának (1224) 800 éves jubileuma volt. A megkezdett gondolatokat most a bibliai Jób alakjával folytatom, mert az ő személye elemi erővel jelenik meg a bűn és a szenvedés megközelítésében.
Ha ebben a tanító jellegű könyvben a történelmi Jób nem létezett, ez azt jelenti, hogy a történelem minden egyes embere az a Jób, akire rázúdul a szenvedés, az emberi sebzettségnek a valósága, s aki arra hivatott, hogy mindezek közepette bejárjon egy belső utat. Olyan utat, amelyben nem altatja el magát semmiféle spirituális magyarázkodással, melyet a könyv sok fejezetén keresztül Jób barátai képviselnek. Jób mást tesz: ő a legnagyobb nyomora közepette is odateszi magát Isten elé, s engedi, hogy az Úr adjon értelmet annak, amit él; engedi, hogy az Úr teljesen kiforgassa addigi felfogásából, és így átformálja őt, bejárva ezzel a kiüresedés és átadottság belső és nagyon személyes útját.
Nem véletlen az, hogy Jób a porban ül. Mert valóban a porban kell ülni, egészen kicsivé kell válni ahhoz, hogy engedjünk Isten vezetésének, hogy oda vihessen, ahová akar. Ha nem ereszkedünk egészen mélyre, s ott nem engedünk el mindent, főleg azt, ami ideig-óráig kiemeli fejünket a vízből, akkor tulajdonképpen csak csúszunk-mászunk egyfajta hamis magasságok felé. Elhitetjük magunkkal és másokkal, hogy minden rendben van az életünkben, belül azonban már régóta romokban vagyunk.
Jób nem akarja képleteket állítva megmagyarázni a szenvedés értelmét, ahogy azt barátai teszik. Ő inkább elfogadja az értetlenség, az értelmetlenség állapotát. Elutasítva minden hamis vigaszt, vár… Istenre vár – ahogy ezt később gyönyörű hitvallásában ki is mondja: Eddig szóbeszédből hallottam felőled, most pedig saját szememmel látlak (Jb 42,5). Jób addig nem láthatta meg élete és benne szenvedése értelmét, amíg személyesen meg nem ismerte az ő Teremtőjét. Nem sorakoztat fel vallásos érveket, ő tényleg az Istent keresi és mindenre tőle vár választ. Bizonyítja ezt az is, hogy Jób arra válaszol, amit Isten kérdez tőle, vagyis nem megy el Isten mellett vallásos sémákkal. Az Úrra néz, aki a fergetegből, vagyis Jób belső viharából, küzdelméből szólal meg. Barátai viszont saját bölcsességükre hagyatkozva, elbizakodott nyugodtsággal elmagyarázzák, hogy az Úr miért is cselekedett így Jóbbal. Jób kissé zavarba ejtően védi a maga bűntelenségét, mely kellően dühíti is barátait, akik a szenvedést csakis a bűnnel tudják magyarázni. Sajnos túl sok hívő ma is azt gondolja, hogy a szenvedést Isten méri a bűnösökre. Jób bűntelennek mondja magát. Ezen a ponton azonban ki kell lépnünk a történet kereteiből, mert itt már nem Jóbról van szó, hanem arról, akinek ő csak előképe, Krisztusról, a bűnnélküli, ártatlan Bárányról, aki ártatlanul szenvedett.
Jób könyve megengedi – és ez nagy ajándék –, hogy az emberek a szenvedés problematikájának megoldásával próbálkozzanak. Ez a megengedés főleg abban érhető tetten, hogy harminchét fejezeten keresztül Isten nem szól semmit. Csendes és rejtőzködő… Akkor ő a hatástalan Isten, ha ezt a csendességet ellene fordítjuk. Talán már vádlóan mi is odavetettük Istennek ezt a hallgatását?! Pedig ő várakozik; várja, hogy az ember bejárja kereső útját, értelmet kereső útját… Végsősoron az embert várja – engem és téged. Isten így van jelen az életünkben, mert nem betör, hanem azt várja, hogy az ember, elérve saját határait, ahonnan már képtelen továbblépni, végre ráhagyatkozzék. Jób barátai azt az okos embert testesítik meg, aki mindig tovább tud lépni (legalábbis azt hiszi), akinek mindenre van válasza (legalábbis úgy gondolja). Ők azok, akik megpróbálják eloszlatni a misztériumot azzal, hogy megoldani akarják a problémát. Ezen a ponton Jób az igazabb, mert ő, elfogadja, hogy nincs válasza arra, ami vele történt. Így őt elérheti Isten, aki igazolni is fogja Jóbot barátaival szemben. Egyébként érdekes, hogy Jób barátai folyamatosan Istenről beszélnek. Jób az egyetlen, aki Istenhez beszél. Persze még úton van: elérve ugyanis saját határait, Isten határait próbálja feszegetni. Istenre kérdez rá, s teszi ezt néha cinikusan, gúnyosan. Mégis Isten vezeti azt, aki, mint Jób, nem éri be sablonos képletekkel, vallásos sémákkal. Hiszen Jób nemcsak lázad, hanem következetes is: ott, ahol Isten legyőzi őt, ott ő megadja magát.
Mit jelent az, hogy megadja magát Istennek? Azt gondolom, hogy sokszor ott szenvedünk, ahol nem szenvednünk kellene, hanem meghalnunk, mégpedig önmagunk számára. A szenvedésnek rengeteg oka lehet, de a legártalmasabb az, amikor az önzés, a magunkba fordulás okozza a szenvedésünket, amikor ellene mondunk a szeretetnek, és így az nem tudja legyőzni bennünk a testi ember önző hajlamait. Az önzésben való szenvedés helyébe kellene lépnie a stigmának, vagyis nem kellene félnünk úgy szeretni, hogy abba belehaljunk. Nem látványkeltésről beszélek, hanem csendes lemondásról a másikért, átadottságról az élet millió területén.
Mielőtt Ferenc megkapta volna Krisztus sebeit, a stigmákat, Krisztus egy tüzes szeráf alakjában jelent meg neki, mely látomásban újra láthatóvá tette sebeit. Magának Ferencnek a szavaiból tudjuk, hogy mennyire vágyott a mártírhalálra. A körülmények azonban úgy hozták, s bennük nyilvánvalóan maga a Gondviselés, hogy ez sohasem valósulhatott meg. A hagiográfia, a szentről szóló életrajz azonban ezt értelmezni akarja. Lássuk Szent Bonaventurát, aki így ír a Legenda Maiorban: [Ferenc] megértette végül, az Úr kinyilatkoztatása révén, hogy az isteni gondviselés azért ilyen látomásban nyilvánult meg szemei előtt, hogy Krisztus barátja megtudja, nem testi vértanúság által kell a keresztre feszített Krisztushoz hasonlóvá válnia, hanem lelkének tökéletes lángolása által (LM XIII,3). Ez a lángolás még távolról sem egy elvont, énközpontú történés, hanem Ferenc önátadása, átadottsága mind Istennek, mind az embereknek. Ferenc e kétirányú átadottságával kapcsolatban a Legenda Maior egy nagyon szép bibliai képet használ: Természetévé vált Ferencnek, ennek a lélekben már angyalhoz hasonló embernek, hogy soha ne hagyjon fel a jóval, sőt az égiek módjára Jákob létráján szállt fel Istenhez, vagy szállt le felebarátjához (LM XIII,1). Jákob álmából tudjuk (Ter 28,12), hogy a létra az angyalok „közlekedési helye”. Bonaventura szó szerint angyali férfiúnak mondja Ferencet, talán azért is, mert ezen a létrán járt-kelt: szinte szárnyalt Istenhez és aztán leereszkedett az emberekhez, akiket szolgálva mindenkinél kisebb akart lenni. Ez a létra végsősoron krisztusi létra, hiszen Isten Fia az, aki leereszkedett az emberek közé, majd megváltva őket felment az Atyához, és testében magával vitte az embereket is. A stigmatizációban abból a Ferencből, akit sokféle – testi, lelki – szenvedés sebzett meg, Krisztustól megsebzett ember lett, mely még tökéletesebbé tette őt a szeretetben.
Útra való kérdések:
- Tapasztaltad-e már, hogy szenvedéseid közepette egyszer csak elnémulsz, mert Istenre hagyatkozol?
- Van-e benned a Megváltó szeretetének olyan nyoma, amelyből kiindulva szeretve tudsz lépni testvéreid felé?
Egy klarissza nővér
Az előző két rész IDE és IDE kattintva olvasható.
Az írás megjelent a Vasárnapban.
